Papamp da valium, papamp da valium – dudorgok magamban ledallamtapadva, az a millenial whoomp, there it is, az: hiába próbálják eltereltetgetni a figyelmemet azzal, hogy Orbán Ráhel a nemzeti létet fenyegető potenciális migránsokkal tárgyalt Bahreinben.
Papamp da valium, papamp da valium – ugrálok a harmadik és az ötödik hang között, egy kényszeres pentatonskála-kópé, pedig esküszöm, nem vagyok a szükségesnél odább a kilencvenes évek elejének eurodancéjáért, bár két hete Mindszenten hallottam egy egész ütős Zoltán Erika-koncertet, túl sexi lány meg a satöbbi, mint a régi szép idők. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy azért mindig is inkább és elsősorban punk voltam, a mai napig az is vagyok, szabadidőmben: a hétvégén például tescós szatyorral mentem az Auchanba, Anarchy in Budaörs.
Papamp da valium, a dallam bemozog a tátongó belpolitikai űrbe. Ha hiszik, ha nem, a kis következmények nélküli ugarat: a Kétfarkú Kutya lett az ellenzék vezető ereje. 2016 nyarára, hip-hop, nem mondom, hogy nem megérdemelten, nem nem-indokolhatatlanul, sőt de azért kicsit mégis meg vagyok lepve, többet néztem volna ki Schmuck Andorból például, vagy legalább Szanyi Tibor megszoríthatná őket szólóban. Jó, oké, ez van, ezt kell szeretni, most már mit lehet tenni, és hopp, a dallam végre áttapadt: Balaton, Kész az egész (mindennek vége, vége már, és nem lesz másik, nem lesz jó, soha már, soha talán).
