Először ököllel ütöttek, aztán rúgtak. Majd fellógatták a foglyot. Utána jött a vízbe fojtás, a cigarettás égetés, az elektromos sokkoló. Két „turnus” között olyan apró fogdába dugták be őket, ahol lefeküdni sem tudtak – a leírás ugyan illik a CIA által alkalmazott, s a megdöbbentő amerikai szenátusi jelentésben felsorolt kínzási módszerekre, de egy másik korból való. Az 1950-es években vívott algériai háborúból, ahol a francia ejtőernyősök kegyetlenül kínoztak, hogy szóra bírják a foglyaikat.
Tegyük hozzá, a függetlenségért küzdő gerillák sem válogatták meg a módszereiket. Ahogy az al-Kaida vagy az Iszlám Állam harcosai sem. A kínzás egyidős a háborúval és az emberiséggel, olyan régi dolog, mint a legősibb mesterség. A nyugati demokráciákban sokan úgy gondolták, hogy az információszerzés kegyetlen módja a múltté, a gyarmati háborúkkal lezárult e korszak. A modern terrorizmus megjelenése azonban mindent felülírt. A spanyol, a brit vagy az izraeli nemzetbiztonsági szervek is alkalmaztak kegyetlen módszereket, hogy közelebb juthassanak a láthatatlan ellenséghez.
2011. szeptember 11. újabb korszakhatárt jelentett. A megtámadott Amerikán hisztéria lett úrrá, a közvélemény a lerombolt ikertornyok láttán bosszúért kiáltott. George W. Bush elnök és az őt körülvevő neokonzervatívok globális háborút indítottak a terrorizmus ellen. A felkészületlen CIA-nál úgy gondolták, hogy a cél szentesíti az eszközt, a „Cégre” nem vonatkozik semmilyen jogi vagy erkölcsi korlát. Közben beindult a hadigépezet, jött Afganisztán, majd Irak. Guantánamo, ketrecekbe zárt, csuklyás rabokkal.
