Végül is az állam arra ad pénzt, amire akar. Valahol, onnan nézve, a nyugdíj is csak szavazatvásárlás. Szabályok nincsenek: a törvényhozó nem lehet bűnöző, csak saját képére alakítja a jogot, ha az véletlenül mégiscsak tolvajnak minősítené.
Ebbe az eleve adott csodavilágba csöppent bele csöppet sem véletlenül Matolcsy György. Ráadásul egy olyan pénzüzembe, ahol naponta halad el az orra előtt több tonna ropogós bankó. Jó, nem lehet rögtön csak úgy beletúrni és zsebre gyűrni. Jó, persze lehet. De Matolcsy Györgyöt nem ilyen fából faragták. Őt csak nemes célok vezérlik. Az világos, hogy a suskahegyből el kell venni. Nem az övék, meg egyesek szerint jól el is van az ott, de mégiscsak rájuk bízták ezt a kincset. És hát akkor már hadd lehessen néha belelapátolni picit. De nem a maga hasznára. Hanem csak a jóra. A jó ügyekre. És a jóknak. Azoknak, akik szerinte érdemesültek a köz adományára.
Illetve miket beszélek. Köz? A jegybank alapítványokat hoz létre. Tekintélyt parancsoló logók, egy rakás latinos -ae, -is meg -ictum, antik istenek meg osz(t)lopok: ki feltételezné, hogy ezek csak a Fidesz jattos pénzcsapjai? Oly függetlenek Matolcsytól, hogy ha a jegybank odatol nekik pár százmilliárdot, az rögtön elveszíti szerintük még a közpénzjellegét is. Onnantól csak szerény, névtelen adomány, amit a nagybecsű kuratórium ártatlan parancsára a legnemesbek kezébe helyeznek. Olyan kuratóriumi tagok döntenek így például, mint maga Matolcsy György, aki ilyenkor bizonyára elveszti jegybankelnöki jellegét.
