A művészet útjai szerencsére kifürkészhetetlenek. Kitalálsz magadnak valami szórakoztatót, vagy előállsz az ötlettel, hogy hétköznapi gondjaidat, saját kellemetlen nyüglődéseidet színpadra viszed, majd úgy hozza a sors, hogy forgathatsz belőlük egy jó olcsó filmet is, de legalább saját örömödre és bánatodra. Miért ne tennéd, ha amúgy is filmes vagy, sőt filmkészítést tanítasz erre fogékony fiatal embereknek, a feleséged pedig színésznő, a gyerekeid így ebben a közegben nőnek fel, és persze mindenük a játék?
Hát eljátszotok ti is a gondolattal, hogy meg kell csinálni, sőt, ebből még nagy siker is lehet. Rákapnak az ötletre a szakma képviselői, lenyűgözi őket a hozzáállásotok, a természetesség, ahogy a nehézségekhez közelítetek, és tessék, naná, hogy beválasztanak egy ilyen esetlegesen született alkotást a nagy filmes rendezvény versenyműsorába. És ha ezzel már hitelesítve is van a kísérlet, mindenki komolyan veszi mint műalkotást. És ha ezzel a szemmel nézik, rögtön kiderül az is, hogy mennyire jó érzékkel sikerült megragadni a most különlegesen fontos élethelyzeteket, problémákat, hogy tehetséges az egész ábrázolás, a családi mókából film született. A vicces álmod máris valóság: a gyereked is teljes joggal emeli feje fölé a kristálygömböt a fesztivál gálaestjén!
Amikor néhány éve a hollywoodi guru megérkezett a magyar filmbe, azt ígérte, nem művészfilmek fesztiváljaira készülnek majd a magyar alkotások, hanem a közönségnek, amely majd megtölti miattuk a mozikat. De nem így lett: egy kis zavar után megint a művészet élvonalában vannak a filmeseink, egyre nagyobb az ázsiójuk a világban. A hazai nézők pedig váltig nem igazán kíváncsiak rájuk. Nehéz megérteni, miért inkább az amerikai álom érdekli őket, amikor itt a példa, a mi álmaink sokkal inkább valóra válhatnak?!
