A huszáros-kolbásztöltős-pálinkázós külcsín alapján meg nem mondta volna az ember, de most már egyértelmű, hogy a mindenkori Orbán-kormányok szíve közepébe a zongorák fészkelték be magukat. Gordos Dénes – ha emlékeznek még erre a névre –, a Környezetgazdálkodási Intézet hajdani kisgazda elnöke 750 ezerért vett egyet a hivatalának, Schmitt Pál köztársasági elnök két és fél milliós hangszert vásároltatott a Sándor-palotába, és most itt van a Bogányi-zongora is, amely a zene révén egyenesen békét teremt majd a világban, már ha hihetünk Orbán Viktor miniszterelnöknek. Nagy cél, nagy zongora, nem csoda, hogy eddig úgy kétszázmilliót költött rá az ország.
Önök persze joggal kérdezhetik, hogy mi bajom van már megint, hiszen ötödik éve azon sírok, hogy Orbán, miután a millenniumi cirkusz nem hozta be az árát, újabb országlása idején látványos bosszút áll a magyar kultúrán. A szemünk előtt sorvadnak el a nemzeti közgyűjtemények. Vazallusi kezekbe sodródnak a legfontosabb intézmények, perifériára szorul és szigorú kormányellenőrzés alá kerül a korábban önkormányzati alapon működő Nemzeti Kulturális Alap. És ezt az egészet beborítja az a nyálka, amely a kilóra megvett művészek megcsúfolására felállított hivatásrendi tákolmányból, a Magyar Művészeti Akadémiából szivárog megállíthatatlanul.
Költhették volna stadionra is – gondolják most önök, ami igaz, ráadásul igen jó példa. Mert a Bogányi-féle csodazongorát gyártó Zengafons Kft. és a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány között több a párhuzam, mint azt első pillantásra bárki is gondolná. A képlet ugyanaz: a közpénz alakot vált, átbucskázik a fején, megpördül a tengelye körül, hipp és hopp, s máris egy olyan helyen landol, ahol a köz már nem ellenőrizheti a felhasználását.
