E héten kedden egy meggyvágó haláláról akartam írni, de felborított mindent a Csák Máté kiskirályi szerepét alakító oligarcha: hiszen múlt pénteken Lajos úr kilovagolt a védett várból, ahová nem is az ellenségei, hanem a barátai elől zárkózott, majd oly hatalmas robajjal rontott rá a többi rablólovagra, hogy mi, új magyar jobbágyok, másra sem figyelünk napok óta, csak nagyuraink halálsikolyára.
Kit érdekel e harci mennydörgésben egy kicsi, alig öt-hat dekás meggyvágó madár? Ki hallja meg, ahogyan összeroppan a csigolyája? Amúgy múlt héten történt a haláleset, amikor hideg pusztai szél zúgott át a Nagyerdőn, mindent felöklelt, mint egy megvadult bika, s egy aprócska madarat az ablakunknak egyszerre csak nekivágott. Nem tudtuk még akkor, hogy meggyvágó, annyit láttunk, hogy egy tollas élőlény teste az ablakon puffan, s mint kő hull a mélybe.
Talán el is felejtettük volna, ha földszinti lépcsőnk alján órákkal később meg nem látjuk a testet. Egy fehér papírlapon hevert, mellette mécses s egy papírfecni, rajta e felirat: „Ez egy meggyvágó. Az eszmei értéke 25 ezer forint.” Néztünk zavartan, hogy miféle bizarr ravatal ez itt. Majd megjelent az egyik szomszéd, egy kedélyes öregúr, s amikor meglátott minket, azt mondta mintegy vigasztalón: „Gyertyát gyújtottunk érte.” S elmagyarázta, hogy az ország tele van sok-sok madárral, s megérdemlik, hogy legalább a nevüket tudjuk. Mert amúgy ezekre az állatokra alig figyelünk oda.
