Közismert, hogy a vesztett háború után a szovjet típusú államszocialista rendszert készen kaptuk a nyakunkba. Sztálin legjobb hazai tanítványai igyekeztek is szolgaian lemásolni a szovjet modellt. Egy eredeti magyar szocializmus reményét meghiúsította Európa befolyási övezetekre való felosztása és a kezdődő hidegháború. Az akkor bevezetett monolit rendszert, amely a kommunista párt hatalmi monopóliumán, az államosított gazdaságon és az ideológiai indoktrináción alapult, négy évtizedig végső soron egyetlen közép-európai országban sem sikerült megrendíteni.
Ennek alapvető oka a szovjetek ellenállása, szükség esetén katonai intervenciója volt. Az ún. Brezsnyev-doktrína világossá is tette, hogy nem enged eltérést a szovjet modelltől. Az ismert kísérletek e kényszerzubbony levetésére (1953, 1956, 1968, 1980) mind meghiúsultak. Ha voltak is fontos különbségek a „szocialista tábor” egyes országainak politikai viszonyaiban, mint pl. a többpártrendszer legalább névleges fenntartása vs. egypárti hatalmi monopólium, vagy az eltérő társadalompolitikai és gazdaságfejlesztési alternatívák (pl. az eltérő szövetkezeti politika Magyarországon és Lengyelországban), ezek alapvetően nem változtattak a struktúra lényegén, az a rendszerváltozásig fennmaradt.
A monolit hatalom szívóssága azonban nemcsak a katonai erőnek, hanem magának az államgazdaságnak is a következménye volt. Az államosított gazdaság ugyanis nem eshetett szeszélyesen váltakozó hatalmi központok irányítása alá. A politikai demokrácia eleve feltételezi a polgári társadalom és az állam világos szétválását – ahol az egész gazdaság az államhatalom függvénye, ott nincs esély valódi többpárti pluralista demokráciára. A szovjet típusú rendszerben a hatalom centrumában a kommunista párt szervezeti és programalkotási monopóliuma állt. A hatalomnak így nem volt valóságos kontrollja, a hatalommegosztás intézményei formálisak voltak. A sztálinizmus idején ezért vált a rendszer egyszemélyi zsarnoksággá, sőt rémuralommá, amelynek végrehajtó eszköze a személyi függőségen alapuló hierarchia és bürokrácia volt. A párt társadalom feletti ellenőrzésének eszköze a nómenklatúra-rendszer és a politikai rendőrség volt. A látszatparlamentarizmus mellett a törvények és rendeletek zömét a kormány alkotta meg. Az érdekképviseleteket inkorporálták a hatalmi rendszerbe. Ezzel szemben a civil társadalom autonóm kezdeményezéseit elnyomták, illetve szoros politikai ellenőrzés alatt tartották. Nem léteztek valódi települési önkormányzatok, a tanácsrendszer hierarchikus, centralizált közigazgatást teremtett, amelyben csak alárendelt szerepe volt a helyi képviselőknek. A parlamenti választások akklamatív, azaz jóváhagyó jellegűek voltak, a Hazafias Népfront jelöltjeire lehetett szavazni, de a jelölési rendszert az állampárt helyi szervei felügyelték. Ilyenformán legális úton a rendszert felszámolni, de még igazán megreformálni sem lehetett.
Az 1968-ban bevezetett magyar gazdasági reform sem változtathatta meg a hatalmi-politikai struktúrát anélkül, hogy a rendszer egész jellege meg ne változott volna. Ez volt az a 22-es csapdája, amelyben minden reformpolitika vergődött. A rendszer talaján maradva nem lehetett lényeges reformokat megvalósítani anélkül, hogy az a rendszer alapjait ne rendítette volna meg. Márpedig a reformok lényege a folyamatos és békés változások sora, amelyek hatékonyabbá, olajozottabbá, demokratikusabbá tesznek egy rendszert, de azt magát nem számolják fel. A hazai politikai viták félszegsége és zavarossága többek között abból is eredt, hogy a szocializmust nem szívesen adtuk fel. Joggal jellemezte Gombár Csaba a hazai reformeszméket velleitásként, következetlen „akaródzásként”. Nem tetszett a monolit politikai rendszer, de értékeltük civilizatorikus és emancipációs teljesítményeit, széles tömegek társadalmi felemelkedését. Valószínűleg hiányzott a politikai fantáziánk is a változások mértékének elképzeléséhez. Olyan ötletek, mint pl. a kétkamarás parlament, melyben az alsóház demokratikus érdekképviseletet, a felsőház állampárti kontrollt testesített meg, jól jellemzik a helyzetet. A rendszerváltozás óta eltelt negyedszázad története, a társadalom kettészakadása, a növekvő elnyomorodás, a decivilizálódás látványos jelenségei, végül a feudálisra emlékeztető személyi függőségi rendszer mai visszaépülése némileg igazolja a korabeli aggodalmakat. Konrád György a rendszerváltás egyik kulcsmondatát fogalmazta meg, miszerint a demokrácia áraként végül kénytelen-kelletlen elfogadtuk a kapitalizmust, amelyet egyébiránt nem igazán kedveltünk. Az átfogó politikai reformok bevezetése tehát végső soron elkerülhetetlenül a rendszerváltozásba kellett hogy torkolljon. Ám ahhoz, hogy erre egyáltalán esély nyíljék, a nemzetközi rendszer gyökeres változására volt szükség. Beigazolódott Marx korai tézise, hogy a kapitalista világgazdaság minden expanziója felszámolja a helyi kommunizmusokat. A Szovjetunió nem tudott megbirkózni a globalizáció kihívásaival, gazdaságpolitikája gyökeresen elhibázott volt, rendszere megmerevedett, társadalma demoralizálódott, és képtelen volt a megújulásra. (Ellentétben Kínával, amely pragmatikusan alkalmazkodott, és beilleszkedett a globális gazdaság viszonyaiba.)
Minden politikai rendszer, főleg a kisebb országoké, mindig rászorul a külső legitimációra is, amit egy hegemón hatalom biztosít a számára. Mihelyt a Szovjetunió feladta birodalmi ambícióit, és a nyolcvanas évek végén világossá tette, hogy kivonul Közép-Európából, teljesen új helyzet állt elő. A hatalom helyi képviselői mögött többé nem állt egy világhatalom, amelyik külső legitimációt nyújtott volna monopolhelyzetének. Ez nyitotta meg az utat a békés rendszerváltozást előkészítő reformokhoz. Csak a reformszocialisták kezdeményezhették ezeket, miután másnak nem volt ehhez tényleges intézkedési hatalma, és (nálunk legalábbis) tömegnyomás sem létezett ebbe az irányba. Tőkés Rudolf szerint a reformcsomag által kiváltott „demokratizálás eredményei messze felülmúlták az eredeti kezdeményezők… várakozásait. Ennek köszönhetően az állam, a közigazgatás, a helyi tanácsok működése, a bíráskodás, a választási rendszer, a tömegszervezetek és a gazdaságpolitikai lobbyk tevékenysége fokozatosan felszabadult a párt közvetlen gyámkodása alól”. (A kialkudott forradalom, 1998, 118. old.)
A rendszer ellenzéke a maga kritikájával, a kiprovokált nyilvános vitákkal, autonóm önszerveződésével fontos erjesztője volt e folyamatnak. Egy hatalmi rendszer átalakulása mindig legitimációs válság kíséretében zajlik, amely megvonja a támogatást a regnáló hatalomtól. Ám ehhez nem elég a spontán elégedetlenség, szükség van egy szervezett alternatívára, amely választási lehetőséget kínál, és az elégedetlenséget fókuszálja. A magyar demokratikus és népies ellenzék megszerveződése és nyilvános fellépése ennyiben döntő eleme volt a változásoknak. A magyar átalakulás fontos jellemzője lett, hogy a pártosodás már a régi rendszer keretei között lezajlott, és az új rendszer kialakítása a pártok közötti alkufolyamat eredménye lett. A politikai erjedés már az 1985-ös többes jelölésű országgyűlési választásokkal elkezdődött, és folytatódott a képviselői visszahívási akciókkal, amelyek nyomán ellenzéki képviselők jelentek meg a parlamentben. A nyilvánosság fórumain éppúgy, mint az uralkodó párt belső tanácskozásain napirendre kerültek a pluralizmus, a demokrácia, a joguralom kérdései. Az MSZMP sorra adta fel monopolista hatalmi pozícióit. Egy KB-határozatban lemondott a nómenklatúra-rendszer alkalmazásáról; lenyelte 1956 népfelkeléssé való visszaminősítését, ami aláásta jogcímét a kizárólagos hatalomra; végül határozatba foglalta a politikai pluralizmust. Elfogadtatták az új gyülekezési törvényt, beszüntették az ellenzéki tevékenység kriminalizálását. A párt és a kormány beleegyezett a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokba és végigvitte azt. Ahogy Lengyel László plasztikusan fogalmazott, a reformerek olyan sebességgel haladtak előre a politikai reformokkal, hogy az ellenzéki pártok alig győztek utánuk loholni. Egy politikai nemzedékváltás keretében a „vörösök” (komisszárok) és a „szakértők” vitájában az utóbbiak győztek. A gazdasági-társadalmi válság kezelésébe mindinkább be kellett vonni a szakértő értelmiséget, amely így fontos szerephez jutott a változások irányának megszabásában. A kormány mindinkább kikerült a közvetlen pártirányítás alól, míg végül szakértői kormányként működött közre a rendszerváltás előkészítésében és végigvitelében. Az alkotmányos joguralom főbb elemeit már készen vitték a kerekasztal-tárgyalások napirendjére. (Tőkés, i. m., 211. old.)
Az államszocializmus átfogó politikai reformja tehát végső soron elkerülhetetlenül magának az egész rendszernek a felszámolásához vezetett. Hogy ezt követően mi fog történni a társadalommal, arra nézve nem volt semmiféle közmegegyezés, és ilyenre a pártok már a kerekasztal-tárgyalásokon sem törekedtek. A politikai rendszerváltozás azonban csak előfeltétele volt annak, hogy a gazdaságot, a „polgári társadalom” viszonyait megszabadítsák a politika uralmától, gyámkodásától. Minden egyéb nyitott kérdés maradt, amelynek eldöntése már a később kormányzók felelőssége lett.
*A szerző politológus
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
