A román kormány kulturális miniszteri és kormányfő-helyettesi tisztségére jelölt Biró Rozália elkövette azt a hibát, hogy az idegen nyelvek között tüntette fel a román nyelvet az önéletrajzában. Egyéb kifogás is megfogalmazódott, de ez váltotta ki a legvehemensebb kritikákat.
Talán a magyarországi olvasó számára is nehezen érthető, egyáltalán hogy juthat eszébe valakinek idegennek minősíteni a saját országa nyelvét. A magyar tévék nemzetiségi adásait nézve nem csodálkoznék, ha így lenne. A magyarországi románok például az „anyanyelvükön” magyar akcentussal beszélnek, szókincsük szegényes, keresik a szavakat. Ezzel szemben a romániai magyarok jelentős része számára az anyanyelv az eredeti jelentéssel bír. Azt tanulják meg először, és életük első éveiben kizárólag azt használják. Ez nemcsak a tömbmagyarságra, Székelyföldre vagy a Partiumra érvényes. Két-háromszázezer lakosú nagyvárosban is élnek magyarok anélkül, hogy rendszeresen érintkeznének románokkal. Itt a gyerekek 6-7 éves korukban, az iskolában találkoznak először a román nyelvvel, amely ráadásul számos tekintetben élesen különbözik a magyartól. Ha a szülők otthon történetesen „büdös oláhoznak” is, máris minden feltétel adott, hogy a gyerek soha ne sajátítsa el (rendesen) az állam nyelvét.
A közoktatásban elvileg kötelező tárgy a román, de az elemi iskola után a szoros értelemben vett nyelvtanulás véget ér. A felsőbb osztályokban a kisebbségi gyerektől ugyanazt várják el, mint a többségitől. Ettől kezdve sokan már csak felejtenek. Paradoxonnak tűnik, de mivel az oktatásban nagy szerep hárul a memóriára, előfordul, hogy az egyébként jó tanulmányi eredményekkel rendelkező fiatalok sem beszélik a nyelvet. A románleckét „bevágják”, felmondják, megkapják a jó jegyet, nem kell érteniük is. Az utóbbi években történt alig észrevehető változás, de a magyar diákok továbbra is küszködnek a román nyelvvel.
