Van helyzet, amelyből elegánsan, jellemesen vissza kell vonulni. A kormánynak például az emberi jogi bíróságon első körben ellene pernyertes baktalórántházi rokkantnyugdíjas, Nagy Béláné esetében is nagyvonalúságot kellett volna tanúsítania. A leszázalékolt asszony ugyanis egy kevéssé sikerült törvénymódosítás miatt esett el minden ellátástól.
Így – Orbán emlékezetes ígérete ellenére – az út szélére került, és ott is hagyták. Miután a nyugdíjhoz az új szabályozás szerint hiányzott nem egészen háromhétnyi munkaviszony, egy vasat sem utalnak neki, bár 25 évig fizette a járulékokat, most pedig, ha akarna sem tudna munkát végezni. Az a hárommillió forint egyébként, amit Strasbourgban a javára megítéltek, csak az időközben felhalmozott adósságát fedezte volna.
A magyar állam még ezt a tízezer eurót is sajnálta tőle: a verdikt felülvizsgálatát kezdeményezte a nagykamaránál. A közpénzekkel felelősen gazdálkodó kormánynak persze kötelessége harcolni minden fillérért. De köteles segíteni a rászorulókon is. Vagy legalább annyi elvárható volna, hogy ne fosszon meg a rokkantnyugdíjától valakit, akit korábban hatóságai munkaképtelennek minősítettek, s az állapota azóta sem javult. A hatalom mindezt másként gondolja.
Nem zárható ki azonban, hogy ezzel a lépéssel a kormány a saját kardjába dől. Elképzelhető ugyanis, hogy az emberi jogi bíróságnak a szerzett jogokra – a nyugellátásra – vonatkozó újszerű értelmezését a nagykamara is osztja. De akár tovább is mehet, és a panaszos eredeti kérelmének megfelelően felszólíthatja az államot a teljes jogszabályi környezet módosítására. Amit persze önként meg kellene lépni, mert Nagyné – és sorstársai – előbb-utóbb éhen halnak.
