Egy párt nem arra való, hogy kitalálja, mit akar a nép, visszatükrözze az akaratát, és ily módon gyűjtsön be annyi szavazatot, amennyit csak tud. Ez maga a tökéletes öncélúság és értelmetlenség: amit a legtöbben akarnak, akarjuk azt mi is, bármi légyen az, mert úgy demokratikus, és úgy jó nekünk! Mindegy, mi népszerű, csak legyünk nép-szerűek. A pártérdek az állandó, a mondandó pedig a függő (nyilván népfüggő) változó.
A többpártrendszert folyamatosan fenyegeti a szervezetszociológiai csapda: létező szervezetek önérdekből és öncélból fenn akarnak maradni, és minél nagyobbak akarnak lenni, egyre függetlenebbül a szervezet funkciójától. Ezt az öncélúságot fedezi az a téveszme, hogy a demokrata kifürkészi, mit akar a nép, és aztán ő is azt akarja. Egy pártnak akkor van funkciója, ha markáns politikai ajánlatot képvisel. Ha az állampolgári közösség előtt álló stratégiai lehetőségek közül választhat, aki rá szavaz. Akik hasonlóan gondolkodnak arról, mi lenne hazájuk s általában a világ számára a legjobb irány, ennek képviseletére létrehoznak egy pártot, ha úgy látják, nincs hozzá (eléggé) hasonló a választékban.
Aztán választják őket annyian, amennyien. Sok mindent tehetnek azért, hogy többen legyenek, és vonzóbban tálalják magukat, de nem léphetnek ki magukból. S ha kevesen választják őket, attól még nem kell nekik mást gondolniuk a világról. És nem kell mást gondolniuk mindarról, amit sokan választottak. Racionális, autonóm ember és közösség értékek, érvek és tények alapján fogad vagy vet el egy politikai irányt, nem pedig annak alapján, hogy azt hányan fogadják el. Persze mindenkinek változhat a világnézete, de akkor változtasson hozzá pártállást, ne az addigi pártját hasonítsa más pártokhoz.
Ha és ameddig kevesen vevők egy párt ajánlatára, kicsi lesz a hatóereje. Nyilván érdemes minden lehetőséget számba venni, hogy mitől lehetne neki nagyobb, de irányt váltani értelmetlen. Mi abban a ráció, hogy egy párt olyan irányba növelje a hatóerejét, amerre nem is akar hatni? Miért lenne jobb egy országot egy kilométerrel eltolni a rossz irányba, mint egy centivel a jóba? Ez utóbbi éppen egy kilométerrel és egy centivel hasznosabb, pragmatikusabb eredmény. Már persze, ha a közhaszon számít.
Biztosan sokan emlékeznek az Alice megjárta Csodaországból erre a párbeszédre: „»Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?« – kérdezte Alice. »Az attól függ, hová akarsz jutni« – felelte a Fakutya. »Ó, az egészen mindegy« – mondta Alice. »Akkor az is mindegy, hogy merre mégy« – mondta a Fakutya.” Ilyen Alice-pártokkal jól el van látva amagyar közélet, csak a magyar politológusok, akiktől drága pénzen a tanácsokat veszik, nem olyan bölcsek, mint a Fakutya. (Persze, ha olyan bölcsek lennének, fel is kopna az álluk.)
Minderre azt lehet mondani, hogy a pártrendszer soha sehol nem állt ilyen önérdektől és öncélúságtól mentes, elvtiszta pártokból. Aki pünkt a magyar pártoktól reméli ezt, közveszélyes idealista, és nem ismeri az életet. Ez az érv éppoly gyenge, mint amilyen népszerű. Az ideális meghatározása és reális lehetőségként való tételezése két teljesen különböző dolog. Az ideális a földi létben elérhetetlen, ha viszont nem határozzuk meg, akkor nem tudjuk hozzá mérni a helyzetünket. Nem tudjuk megmondani, mennyire vagyunk távol tőle, közeledünk hozzá, vagy távolodunk tőle, s ezért nem tudjuk a helyzetünket és a haladási irányunkat reálisan értékelni.
Az ideális meghatározása tehát a reális gondolkodás előfeltétele. Az ideális állapot: értékjelző norma. Elérhetetlen, de közelíthető és közelítendő, irányjelző pont. Érvénytelennek tekinteni nem realizmus, hanem nihilizmus. Magyarországon ettől az ideális állapottól iszonyú távolságban vagyunk, és jó sokan vannak hozzá sokkal közelebb. A jelenleg Magyarországon uralkodó párt a fent jellemzett önérdekű elvtelenség elvén működik, félelmetes következetességgel és ennek megfelelő félelmetes politikai következetlenséggel több mint húsz éve. Legfőbb riválisa egy régóta elvesztett, heterogén állampárt heterogén jogutódjaként állt össze, az új rendszerhez a legkülönbözőképp viszonyuló antikapitalista, szociáldemokrata, liberális, valamint ezek között esetlegesen vándorló csoportokból.
Mire szétváltak, jól szétnyúzták egymás hitelét és önazonosságát, s még szétválni sem engedte őket rendesen a kegyetlen élet és Fidesz. A liberálisok, hozzájuk ragadva, ugyanebben az összekényszerültségben és az önérdekű „pragmatizmusban” koptak el. Ma már csak neonácik, zöldek és világnézetileg öntudatlanok tudnak könnyű szívvel, önbecsapás nélkül választani (meg a kommunisták közül az a néhány, aki még kommunistának vallja magát). A magyarországi demokrácia újjászületéséhez új politikai ajánlatok, markáns programpártok kellenek. Határozott politikai-stratégiai irányt képviselő, kidolgozott ajánlatok világnézetileg meghatározott agytrösztökben tudnak megszületni. Hol máshol? A politikai ajánlatok vagy „fentről” érkeznek, vagy sehonnan.
A „fentről” jövő tartalmi ajánlatnak csak egy alternatívája van, a „fentről” jövő személyi ajánlat: Ne gyötrődj érvekkel és programokkal, csak bízz bennem. Program nincs, „csak a Fidesz”, „csak Orbán Viktor”. „Bízzák reám magukat... Csak egy a pallér, a többi hordja a téglát, s akkor megépül a ház. Bábeli zűrzavarban politikát csinálni és nemzetet vezetni nem lehet.” Imigyen szól a Gömbös Gyula, az utolsó „Vezér” Orbán Viktor előtt, aki megszállatlan országban, idegen fegyverek nélkül, félszabad választások mellett próbált teljhatalomra szert tenni. (Neki nem sikerült.)
Nem jön vissza, de ne is jöjjön az a kor, amikor világnézetileg és társadalmilag elkülönült politikai klubokban folyt a nagyon kevesek exkluzív „közélete”, s még az állampolgárok szavazati joggal rendelkező pár százalékának nagy részét sem programokkal szembesítették, hanem lekötelezték, lekenyerezték, leitatták, törzsi (kaszt-) köteléken tartották. A tömeg demokráciában mindig benne van az a tendencia, hogy inkonzisztens, iránytalan, populista jelszavakra és az agytartalomtól független személyi vonzerőre épülő kampányokká züllik a közélet, melyben szó sem lehet az ország vezetésére vonatkozó komoly, komplex ajánlatok bemutatásáról, összevetéséről, érvek ütköztetéséről.
Döntő kérdés, hogy a véleményformáló elit mire mutat példát. A másik döntő kérdés, hogy miként alakul a tudatos polgári létbe bevezető iskolai szocializáció. A nyitott gondolkodásra, egyáltalán gondolkodásra, érvek összevetésére, megformálására, alkalmazására, megfontolására, a valóságnak, a gazdaságnak, a társadalomnak, a jelenkornak és problémavilágának megismerésére, az információk minél hatékonyabb felvételére, szelektálására és feldolgozására ad-e esélyt, vagy engedelmességre, szolgalétre, behódolásra, vakbizalomra, formális tekintélytiszteletre nevel. Leginkább ezen múlik, hogy egy tömegdemokráciában hosszabb távon működik-e a „trial and error” (próba-hiba) korrekciós mechanizmusa.
Autonómiapárti iskola, szabad nyilvánosság, hatékony véleményformáló elit és iránytartó, következetes pártok nélkül nem működik, mert az „errort”, a tévutat túl kevesen ismerik fel és el. „Alulról” várni a megváltást közveszélyes demagógia. Ha lehet még rontani a hely zetünkön (és persze hogy mindig lehet), akkor a véleményformáló, programalkotó értelmiség kulcsszerepét tagadó antiintellektualizmussal, a „józan paraszti ész” mítoszával lehet. Nem igaz, hogy „odalent”, „életközelben” lehet igazán jól látni a dolgokat. Onnan a részleteket látni jobban. Közelről a fát, távolabbról az erdőt. Az egészet, a rendszereket, a struktúrákat, a tendenciákat, az összefüggéseket, az összhatást.
Nehogy már ne menjen a könyvek által a világ elébb! Nehogy már ne legyen több esélye mélyebbre és messzebbre látni annak, aki többet tanult, képződött, olvasott, szélesebb körben, nyelvismerettel mozog a világban! (Esélyt írtam, nem garanciát, természetesen lehet rengeteg tudással rengeteget ártani, csak tudás nélkül használni nem lehet.) Csupán egy kézenfekvő példát hoznék: közelről, személyes ismeretségből természetesen sokkal jobban átérezhető, átélhető egy gyilkosság hatása, a megdöbbenés mértéke, a gyász, a fájdalom, a veszteség. A „józan paraszti ész” pedig ugyanazt diktálja, amit évezredeken át a bosszúállás kötelezettségeként diktált, és diktál sok helyen ma is: halálért halál jár, a súlyosabb büntetésnek pedig biztosan erősebb a visszatartó hatása.
A halálbüntetést tagadó egész filozófiai (és teológiai) érvrendszert meg azt a kőkemény, számtalan adattal és kutatással alátámasztható tényt, hogy nem ott gyilkolnak többet, ahol nincs halálbüntetés, hanem éppen fordítva, s hogy a gyilkoló államok óhatatlanul és elháríthatatlanul ártatlanokat is gyilkolnak – mindezt felülről lehet látni, filozófiai és szakmai irodalomban lehet olvasni, szakemberektől lehet tudni. A közelnézetre kell építeni a gyilkosság utáni reparációt, mediálást, lelki gondozást, kárpótlást, s a távolnézetre a politikai programokat és a törvényhozást. Egy Orbán Viktor számára mindig is a kötelet követelő „józan paraszti ész” lesz a mérvadó. Aki nem vele, hanem ellene kíván tartani, annak józanabb és magasabb értelemre kell támaszkodnia.
