Semmi sem változott, amióta Orbán Viktor immár harmadik ciklusába lépett, és megkezdte a kormányzásnak nevezett műveletsort. Minden maradt a régiben, a kiválasztottak, a klántagok és a közeliek gátlástalan kistafírozása, a keményen dolgozó kisemberek szédítése, a putyinizálódás és az állandó szélmalomharc az Európai Unióval. Kétségtelen, a „folytatjuk” szóba tömörített kormányprogramot betartják.
A gyengeség és a kompromisszumkészség közé egyenlőségjelet tevő miniszterelnök paradox módon azokat oktatja, akiktől tanulnia kellene. A németeket. Magyarország legerősebb gazdasági partnerét, legnagyobb befektetőjét, legjelentősebb külpiacát, amely exportunk közel harmadát szívja fel. Csütörtökön, a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara éves taggyűlésén felszólaló kormányfő arról beszélt, hogy „mi legalább nem a németek pénzén tudtunk sikeresek lenni”.
A német vállalatvezetők hiába kocogtatták a fülhallgatót, nem hallottak rosszul, a tolmács hiba nélkül fordította az elhangzottakat. Aki e kijelentést komolyan tudja venni, annak mélymagyarságból és xenofóbiából nem kell érettségit tennie, de az ne is jelentkezzen a közgazdasági egyetemre. Hogy a német iparvállalatok, szolgáltatók nélkül hol lennénk? Mi történne, ha az Audit és a Mercedest meg a magukkal hozott beszállítói kört leszámítanánk? Csak ők ketten a GDP két százalékának megfelelő beruházást hajtottak végre az elmúlt három évben, nem szólva a szentgotthárdi Opelről.
