Akár még Depardieu is

Vagyis a kínálatban a könnyed mellé lassan felzárkózik a fajsúlyosabb is, pedig egy ideje a programszervezőknek már sikerült velünk elhitetniük, hogy a nyár csak az önfeledt szórakozásé lehet. Az egyszer használatos és eldobható musicaleké, zenés vígjátékoké, ricsajos vigasságoké. Egyébként a könyvkiadók is nyárra jobbára szerelmes bestsellereket időzítenek, bár az is igaz, hogy az alaphangot a koranyári könyvhét adja, sűrű és vaskos csemegékkel.

Baj ez? Nem hinném. Az angolban guilty pleasure-nek hívják az ilyesmit, afféle bűnös szórakozásnak: tudom, hogy nem ér sokat, nem dolgoztat meg nagyon, mégis bizsergető, ahogy vibrál, táncol a szemem előtt a talmi, túlárazott világ. A sok meztelen király.

Azonban a kínálatdömping mégis jelez valamit. Azt, hogy egyre nő az igény a vízpartra vágyó magyarban, hogy akkor se éljen színház, zene, fesztivál nélkül, amikor pedig tehetné. Hogy ha lájtosabban jut is hozzá, de nem hagyja el a kultúrát a kánikula első jeleire. Az Ördögkatlanhoz és a Művészetek Völgyéhez hasonló rendezvények pedig azt is megmutatják, hogy az értéket akár a legutolsó faluba is el lehet vinni érvényes módon. Hogy a fűben hasalva is lehet Harcsa Veronikát hallgatni, nem csak a művészetek palotáiban.

Talán a válság, a szűk esztendők végét is jelzik már a szaporodó programok, azt, hogy valami újra életre kelt, hogy megint lehet építkezni, s talán újra jut is, nem csak járna pénz belépőre, jegyre, bérletre. És ez jó, mert az úgynevezett magaskultúra esélye is ebben a sokszínűségben van, azokban, akik még eltartják a játszóhelyeket, a kiadókat, az egész rendszert. Hiszen igaz lehet az, amit Umberto Eco mond, hogy akkor jó az arány, ha egy Balzac-olvasóra legalább tíz ponyvarajongó jut. Mert úgy ő is jól jár, és a könyvesbolt is megmarad. És akkor még nem beszéltünk az átfedésekről. Hogy Balzacra néha jól csúszhat egy kis Depardieu is.

Lehet, hogy mégis el kellett volna mennem Szegedre?