Színes, lüktető forgatagába beleszédül az ember. A fényekbe öltöztetett Eiffel-torony, a Champs-Élysées forgataga, a Notre-Dame misztikus vízköpői magukkal ragadnak. Az illatok és a hangok beleégnek az emlékezetünkbe. Párizs maga az élet. Két és fél hónappal a több mint 130 áldozatot követelő terrortámadások után sincs ez másként. De az utcákon járőröző géppisztolyos katonák, a táskákat akkurátusan ellenőrző biztonsági emberek, az emlékhelyeket borító virágcsokrok és mécsesek emlékeztetnek a tragédiára.
Esténként ugyanúgy, mint korábban, zsúfolásig megtelnek az éttermek és kávézók. Az andalgó párok, nevetgélő társaságok látványa előhívja a legendás amerikai zongorista, Duke Ellington Paris Bluesát.
Ez a város megszenvedte a terrort. De talpra állt. Politikailag azonban sok minden megváltozott. A merényletek után Francois Hollande államfő támogatásával bekeményített a Manuel Valls vezette szocialista kormány. Rendkívüli állapotot hirdettek, amelyet a parlament jóváhagyásával akár határozatlan időre is kiterjesztenének – vagyis ahogy Valls fogalmazott, addig, amíg meg nem szabadulnak az Iszlám Államtól. Szélesebb jogköröket kapott a rendőrség. Előterjesztettek egy alkotmánymódosítást is, amely a terrorizmus miatt elítélt kettős állampolgárokat megfosztaná a francia állampolgárságuktól. A tervezettel nem mindenki értett egyet, tiltakozása jeléül Christiane Taubira igazságügy-miniszter egyenesen lemondott tisztségéről. Vitatott, hogy a biztonsági intézkedések nem korlátozzák-e indokolatlan mértékben az alapvető emberi és szabadságjogokat. Meddig mehet el a kormány az állampolgárok védelmére hivatkozva a szólásszabadság, a magántulajdonhoz és a szabad gyülekezéshez való jog korlátozásában? A franciák egyelőre nem féltik kormányuktól a demokráciát, de azt Valls is elismerte, hogy örökké nem lehet így élni.
