Most, hogy a csoportmeccsek véget értek, és a reméltnél sokkal jobban zártunk, egyre több cikk foglalkozik azzal, hogy mi lehet a csapat, ezen belül különösen Bernd Storck szakmai erénye, ami veretlenül, és ráadásul meggyőző játékkal juttatta együttesünket az egyenes kieséses szakaszba.
Ezt én, mint kibic, természetesen nem fogom megfejteni, nem is vállalkozom rá, megteszi majd a szakma, de néhány évtizednyi meccsrejárás után szívesen csodálkozom rá a drukker színvonalán néhány olyan emlékre, amit ez a mostani válogatott hozott elő. (Itt tennék egy megjegyzést: elmondanám, milyen sokra tartom Hegedűs Henrik kommentálását, különösen a sok „meglátjuk, mit hoz a mások félidő", és a „fontos, kik kapnak előbb lábra" között. Hegedűs valóban a meccsről beszél, saját megfigyelések alapján, érdemi észrevételeket téve.)
Volt harminc éve egy klubcsapat, 1985-ben UEFA-kupa döntőt játszott. Az edző Kovács Ferenc volt, akinek addigi edzői pályafutásánál sokkal sikeresebb volt játékosmúltja, a hatvanas évek elején KEK-döntőt játszott az MTK-ban. Annak a nyolcvanas évekbeli Videotonnak sok jó játékosa volt, de európai értelemben vett klasszisa egy sem. Végh, Disztl László, Csuhay, Horváth Gábor - ezeket a játékosokat korábban nem ismerte a fehérvári közönségen kívül szinte senki, viszont Kovács olyan masszív sort rakott belőlük össze, hogy 12 kupameccsen összesen 11 gólt kaptak, és a válogatottságig épphogy el-eljutó csatáraik 17 gólt szereztek. Pedig játszottak oda-vissza a Paris St. Germain-nel, a Manchester Uniteddel és a Real Madriddal is.
