Amikor Kanadában a kidőlő fa agyonütött egy favágót, a helyi lap állítólag a következő címmel jelent meg: Ismét gyilkolt a megújuló energia. Ehhez hasonló színvonalú egymásra mutogatás kezdődött Budapesten a pénteki tragikus villamosgázolás után. Mert Gyurcsányék bezárták a Lipótot. Mert Orbánék nem nyitották újra, és mást sem csináltak helyette (sőt a drogfüggők kezelésében is hasonló kapacitásszűkítést hajtottak végre, együttélésre képtelen emberek sokaságát a társadalom gondjaira bízva). Igen, most nagy valószínűséggel olyan beteg gyilkolt, akit zárt intézetben kellett volna kezelni.
És ebből az esetből sem tanulunk. A fővárosban bő másfél millió ember él. Közülük egy jól meghatározható és legalább százezres kört érintenek a különféle függőségek, a kedélybetegségek, az agressziókezelési gondok, egyéb pszichiátriai kórképek. Mellettük mi, az „egészséges” többség is kénytelenek (néha inkább képtelenek) vagyunk elviselni egymás zaját, szagát, látványát meg a végtelen mennyiségű frusztrációt és feszültséget, amelyet a többi ember vagy az értelemgyötrő város- és országműködés halmoz fel bennünk.
A toleranciát csak hírből ismerjük, erőszakot látva ledermedünk vagy mi is odavágunk, a konfliktusszituációkat magunk is gyakran úgy kezeljük, mintha ma is falkában élő állatok lennénk. Ahelyett, hogy megtanulnánk vigyázni magunkra és egymásra, a városi létezés rendre olyan magatartási mintákat hív elő belőlünk, amelyek utoljára a vadászó-gyűjtögető életmód idején lehettek sikeresek. És még magyarázatunk is van rá: ezt látjuk mindenkitől, akinek az ég errefelé hivatalt, hatalmat és változtatási lehetőséget adott. Ők is kérdés nélkül rúgnak belénk, és ha baj van, ők sem akarnak tudni semmiről. Nincs annyi Lipót, amennyi ezen segítene. Csak mi.
