Advent második vasárnapja vacak hideg és eszeveszett vásárlási láz nélkül. Egy éve találta ki, hogy jövőre más lesz. Ott állt a pesti bevásárlóközpontban, nyüzsgő tömeg morajában. Szatyrokkal, amelyek vágták a kezét, nem találta a sálját, de a sapkája már a fején volt, és izzadt alatta.
December az ünnep hónapja, a szeretet ünnepéé. December az áhítat hónapja, december az évértékelés hónapja, és december a lezárás hónapja is. Ez mind időigényes elfoglaltság. Az elmúlt negyvenhárom év minden decemberét ugyanúgy töltötte: családdal, fát díszítve, ajándékok után rohanva, lökdösődve és persze pontosan úgy hajszolva az eszmét, hogy az utolsó pillanatban épp beesett karácsonyra – alig pár percen múlt, de mentségére szóljon, sosem késte le.
2015-ben más lesz. Szólt mindenkinek előre, hogy ebben az évben ő nem lesz jelen. Majd becsukta a fülét, és nem hallotta a válaszokat, sem pozitívat, sem negatívat. Fejében a gondolat egyre jobban élt, és előbb precíz tervezésre, később spontán legyintésekre késztette. A hozzá közel állók időközben megértették, hogy ez egy fontos teendő a bakancslistáján, és egyre kevesebben nézték őt totál őrültnek.
Mára a lelke is megérkezett, el tudta engedni végre az utazással járó macerát. Csak nézte a vizet, csak nyelte az édes habos kávét, csak nem kellett, hogy akarjon. Húszévnyi rendületlen munka és megfelelés főnököknek, ügyfeleknek és magának. Most csak úgy volt. Zúgott az óceán.
Harminc napot tölt itt, ebben az évben már nem megy haza. Mindennek megadja idejét és módját, megünnepli a 2015-ös decembert. Lesz olyan nap, hogy csak olvas. Évek óta nem olvasott ki egy teljes könyvet egy nap alatt. Lesz olyan nap, hogy hagyja, mezítelen lába vigye a parton a homokban, addig fog menni, amíg halálosan szomjas nem lesz, és pontosan akkor fog visszafordulni, nem előbb. Lesz olyan nap is, amikor felfedez valami újat. Mondjuk megnézi, mi van a kókuszdiók belsejében. Lehet, hogy vesz búvárszemüveget, és letekint a víztükör alá. Igen, ez jól hangzik.
De ma csak nézi a vizet, a belőle néha-néha előugró halakat. Nézi, ahogy eljön az apály, majd ismét a dagály. Nézi, ahogy a horizonton eltűnik a nap alkonyatkor. A csillagok alatt majd rendel egy koktélt, kis napernyőkkel telitűzdeltet.
Élvezett minden ott töltött napot. Élvezte, hogy nem hall magyar szót, és nagyrészt nem érti mások szavát sem, viszont, ha szükséges, a magabiztos angolját elő tudja venni. A tévét sosem kapcsolta be. Nem voltak reklámok, nem voltak hírek, nem volt felesleges információ. Csak a telefonját hozta magával, hogy karácsonykor tudjon a családnak SMS-t küldeni. És persze minden eshetőségre.
Úgy a tizenkettedik napon történhetett. Nem tudott saját, karácsonyhoz fűződő elvárásain túllendülni. A szálloda éttermében karácsonyfát állítottak – műanyagot. Feldíszítették, még boát is tettek rá meg csúcsdíszt, alá pedig álajándékokat. Az egy dolog, hogy a fának nem volt illata, ez még belefér – gondolta, de hogy az álajándékokat senki sem fogja kibontani, és így, becsomagoltan fogják a szemétben végezni, attól megkeseredett a nyála.
Ettől kezdve a bárban esténként karácsonyi zene szólt. Michael Bublé ünnepi albumát különlegesen szerethette a személyzet vagy hihette azt, hogy a külföldiek ezt jobban értékelik. Most először figyelt fel az I'll be home for Christmas című, igen rövid dal szövegére. Hirtelen rátört a honvágy, az „igazi" karácsony utáni vágy. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de az – mint nyári éjszakán a balatoni szúnyog – nem tágított a füle mellől.
*
Amikor 21-én reggel meglátta a hungarocellből kifaragott hóembert a műfa mellett pöffeszkedni, az volt az utolsó csepp. Úgy közelített hozzá, mint kutya a nálánál nagyobb, utcára kitett szemeteszsákokhoz: körbeszaglászta, felfedezte részletesen kifestett arcát és répaorrát, végül hamisnak találta a bábu mosolyát. Értékelte a vendéglátó ország igyekezetét, de kifejezni sem tudta, mennyire nem illik ez a színjáték ide. Nem, karácsonykor nem lehet ilyen meleg, ne lehessen bikinis nőket sál nélkül látni, és ne próbáljanak buddhista népek Jézuska-ünnepet alakítani. Mert ez nem is abszurd (mert nem az), szimplán pénzszagú.
A hungarocell hóember hazaparancsolta. A szálloda közös terminálján új jegyet foglalt. Már csak 24-re volt szabad hely. Semmi gond, az időeltolódás neki kedvez, még a vacsora előtt hazaérhet.
December 23-án reggel útnak indult, először a fővárosba. A reptéren töltötte az éjszakát, nehogy lekésse a gépet. 24-én reggel hatkor indult a járata: Bangkok–Moszkva–Budapest.
A reptéren alvás furcsa módon nem viselte meg, sőt. Karját mellkasára fonta, és csukott szemhéja előtt megjelent a szenteste édes hangulata. A család kibogozhatatlan hangzavarának emléke hirtelen bensőségesnek tűnt. A pulyka zamata nyelvén olvadt szét. A Mennyből az angyalt kristálytisztán hallotta, és hirtelen a legszebb műalkotásnak vélte. Tudta előre, ki hogyan fog a nyakába borulni, ki mit fog mondani vagy legalábbis milyen hangszínen. És ez a megszokott meghittség a legszebb álomba ringatta.
Elsőként csekkolt be. A Duty Freeben pedig minden családtagjának vett valami apróságot: kulcstartót, hűtőmágnest vagy plüssállatot.
A gépen olyan ifjúkori láz tört rá, amelyet már idejét sem tudta, mikor érzett utoljára: a meglepetésszerzés öröme. Hevesen vert a szíve, nem bírt aludni, sőt ülni is alig, és mosolygott. Folyamatosan mosolygott. Moszkvában szinte rossz néven vették sugárzó jókedvét.
A budapesti landolás után természetesen elkezdett szállingózni a hó. Taxit fogott, drága volt. Hazaért épségben. A kapuban gépies mozdulattal az órájára nézett: a vacsora pontban hatkor kezdődik, pár percen múlott, hogy nem késte le. Megnyomta a csengőt, és várta, hogy befogadják.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
