Aggódom. Mondom is magamnak: nem, az nem lehet. A magyar nép messze világító rezsitornya alól nem robbanthatják ki az alapot. Győzedelmes rezsihajónk nem kaphat ekkora léket. Mert ki meri állítani, hogy a rezsiharc véget ért? Hisz az eurobürokraták, a multik, az álbaloldal és a tudjukkik csak arra várnak, hogy lecsaphassanak. Két és fél millió rezsialáíró kiáltja: Németh Szilárd, hol vagy?
Jó, megkapta a birkózószövetséget, és tényleg, szép feladat onnan is kifüstölni a rezsiellenséget, de mégis ő ennél többre hivatott! Hisz a volt csepeli polgármester áldozatos munkája nélkül a rezsicsökkentés ügye fabatkát sem érne. Hogy akkor is csökkentek volna a díjak? Tán a Fidesz nélkül is? Esetleg még nagyobb mértékben? Nem, ez csak az ellenség nimfáinak hamis bülbül éneke.
Hisz a rezsicsökkentés, a nemzet legszentebb fáklyája, messze felül áll csip-csup díjproblémákon. Misi bácsi a kilencedikről kínai cuccban rebeg hálát Németh Szilárdnak, kifejezve sajnálatát, hogy a felesége már nem érhette meg ezt a szép napot. Az a rezsitábla, aminek betűtípusát, tartalmát, anyagát, ellenőrzési és feljelentési rendjét a rezsibiztos törvényileg szabályozza. A rezsifórumtól megittasult lakók pedig már fogalmazzák is kopogós írógépeiken névtelen leveleiket. A társasházakat rezsikommandók lepik el, melyek kellő eréllyel osztanak igazságot, ha a magyar nyelv szabályainak megfelelő „Hirdetmény” áll az íven, és nem a könyvtár-tanító végzettségű rezsibiztos által előírt „Hírdetmény”, Arial betűtípussal. Vagy a számlára álmodott rezsiboksz, a közszolgálati híradó keményen panaszkodó kisemberének fő követelése, ami nem kötelezően narancssárga, csak a közlönyben látszott annak.
