(Egy kezdő emigráns feljegyzéseiből)
„Kedves Zsolt! Bocsásson meg érte, hogy zavarom a levelemmel, de évek óta olvasója vagyok, s nem állom meg, hogy el ne mondjam önnek: az egyik múltkori tárcájában egy mondata különösen szíven ütött. Azt írta: »negyvenkét évig magyar voltam, ideje, hogy most már boldog is legyek«. Ez nagyon megrázott. Tudja, nekem semmi közöm ahhoz, hogy ön elköltözik innen Franciaországba. Mi közöm hozzá? Semmi. Magánügy ez. Mi közöm ahhoz, hogy egy negyvenkét éves, hozzám képest fiatal ember feladja a küzdelmet itthon? Feladja, az ő dolga. Nem kérdezem meg, hogyan lesz belőle magyar író Marseille-ben. Az ő dolga, hogy lesz-e valaha magyar író. Annyian nem lettek már. Nem kérdezem meg, mit érez majd, amikor kicsi lánya franciául szól hozzá. Majd elviseli valahogy. Azt se mondom, hogy röpke egy-két év, és hazajőve idegen lesz neki e haza. Tudom, önnek most is idegen, különben nem menne el.
Csak azt akarom önnek mondani, hogy ezek után ön a távozása igazolását keresi majd minden egyes mondatában. Én viszont a maradásom igazolását.
Az utóbbi tíz-tizenöt évben létezésem alapvető élménye az, hogy folyton-folyvást összébb és összébb húzom magam. Területeket adok fel. Helyeket, ahová nem jutok már el, mert nincs rá pénzem. Időm. Kedvem. Mert csak olyan emberekkel találkoznék Zalaegerszegen és Budapesten, Veszprémben és Székesfehérváron, Debrecenben és Szegeden, akik ugyanúgy hátrálnak, egyre hátrálnak, mint én. Visszahátrálnak a belső tartományokba, a ma még szabad, de kimondatlan gondolatokba, vagy vissza, a határokon túlra, azokba a külső tartományokba, ahonnan a szabadság jött: más országokba.
