Biztos helyzete ellenére a szovjet kormány arra törekedett, hogy az európai status quót, amely a második világháború következtében jött létre, nemzetközi egyezménnyel is megerősítse. Molotov szovjet külügyminiszter nem sokkal Sztálin halála után megkezdte egy Európa jövőjével foglalkozó konferencia előkészítését. Az 1954 januárjában megnyílt és majdnem négy hétig tanácskozó konferencia azonban eredménytelenül zárult. A kommunista országok társadalma – meglehetősen alaptalanul – némi enyhülés reményét fűzte a tárgyalásokhoz. E remény szertefoszlását fejezte ki a pesti vicc. Mi a berlini konferencia telefonszáma?
347 000, azaz 3-4 hét, nulla-nulla-nulla.
Az 1970-es évekre megváltozott a helyzet, az eredménytelennek bizonyult keményvonalas politikát az enyhülés politikája váltotta fel. A Német Szövetségi Köztársaságban teret nyert az Egon Bahr szociáldemokrata politikus által már 1963-ban megfogalmazott jelszó: Közeledéssel a változásokért!
Ennek szellemében ismerte el az NSZK Lengyelország és Csehszlovákia keleti határait, és mondott le Németország kizárólagos képviseletéről. A helsinki konferencia – hivatalos nevén az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet – előkészítő tárgyalásai már 1972-ben megkezdődtek, és csak napokkal az állam- és kormányfők találkozója előtt értek véget.
Akiknek a Helsinki tulajdonnév mást is jelent, mint Finnország fővárosát, azok is leginkább a „három kosárra” emlékeznek. A majdani záróokmány témaköreit az előzetes tárgyalások résztvevői csoportokba rendezték: az első „kosár” tartalmazta a biztonság kérdéseiről, a második a gazdasági, kereskedelmi és környezetvédelmi együttműködésről szóló megállapodásokat, a harmadikba sorolták a „humanitárius és egyéb területekkel” kapcsolatos elveket.
A dokumentum bevezetése tíz alapelvet sorol fel. Ezek között a harmadik a határok sérthetetlenségének, a negyedik az államok területi integritásának az elve. A hatodik a belügyekbe való beavatkozás tilalma, a nyolcadik a népek önrendelkezési joga. Az utóbbi kettő közé ékelődik a nevezetes hetedik alapelv, amely az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását írja elő, beleértve a gondolat, a meggyőződés, a vallás és a hit szabadságát.
A Szovjetunió számára feltehetőleg a harmadik pont volt a legfontosabb: a határok sérthetetlenségének elve, együtt a területi integritás elvével nemzetközi megállapodásban ismerte el a Szovjetunió háborús területszerzését, a cári birodalom elvesztett területeinek (plusz Kárpátalja) vissza-, illetve meghódítását. A szocialista országok sajtója a „béke ügye” hatalmas győzelmeként ünnepelte a helsinki egyezmény aláírását.
Annál élesebb volt a megállapodás bírálata Nyugaton, elsősorban konzervatív oldalról. 1976. január 19-én elmondott beszédében Margaret Thatcher, akit az előző évben választottak meg a Konzervatív Párt vezetőjévé, visszapillantott a helsinki megállapodásra: „Helsinki előtt felhívtam a figyelmet a látszatenyhülés veszélyére. Akkor ezt sokan szkeptikusan fogadták, de most már látjuk, hogy a figyelmeztetés teljesen megalapozott volt. Vajon az enyhülés arra késztette az oroszokat, hogy visszanyessék a védelmi programjukat? Eltántorította őket az arcátlan angolai intervenciótól? (…)
Helsinkiben elfogadtuk a kelet-európai status quót.
Azt reméltük, hogy viszonzásképpen az emberek és az eszmék szabadabban juthatnak át a vasfüggönyön. De semmi lényegeset nem kaptunk viszonzásképpen.” E beszéde után ragasztotta rá a szovjet sajtó a brit politikusra a gúnyosnak szánt Vaslady nevet. Henry Kissinger, Nixon, majd Ford nemzetbiztonsági tanácsadója, külügyminiszter jó előre, 1974 augusztusában megpróbálta elhárítani az egyezmény megkötésének felelősségét.
„Sosem akartuk, de mentünk együtt az európaiakkal. Nincs nagy jelentősége, afféle játék a karzatnak, a baloldal kedvére.” Szolzsenyicin Kelet-Európa elárulásának minősítette a helsinki megállapodást.
A záróokmánnyal – mindenekelőtt az emberi jogokról szóló 7. alapelvvel – kapcsolatban erős aggodalmak voltak a szovjet vezetésben is. 1975. februári négyszemközti találkozójuk során Kissinger igyekezett megnyugtatni Gromiko szovjet külügyminisztert, hogy a hatodik alapelv, a belügyekbe való beavatkozás tilalma kizárja, hogy számon kérjék a Szovjetunión, milyen módon érvényesíti a megegyezés elveit. A záróokmány különben sem szerződés, inkább ünnepélyes nyilatkozat, amelynek jogi kényszerítő ereje nincs. Vajda Barnabás történész, amerikai és cseh történészek kutatását idézve úgy látja, hogy Brezsnyevet személyes ambíciója és türelmetlensége befolyásolta. A nyugati tárgyalók látva ezt, húzni kezdték az időt, előnytelen helyzetbe hozva ezzel a szovjet tárgyalókat, akiktől a főtitkár azt várta, hogy mielőbb egyezzenek meg a záróokmány szövegében.
|
Az aláírók: Helmut Schmidt (NSZK), Erich Honecker (NDK), Gerald Ford (USA), Bruno Kreisky (Ausztria) és a többiek
David Hume Kennerly / Courtesy Gerald R. Ford Library |
Hogy az eredmény milyen veszélyeket rejt a Szovjetunió számára, azt Bruno Pittermann volt osztrák alkancellár mondta ki a Szabad Európa Rádióban rendezett beszélgetésben: „Ha számon kérik, megváltoztathatja Európát.” A helsinki megállapodás nagy vitákat váltott ki a szovjet politikai foglyok körében is. A legtöbben úgy vélték, az ügyes szovjet diplomácia már megint jól átverte a Nyugatot. Az egyik politikai fogoly – mondta el Szergej Kovaljov 1996-os budapesti látogatása során a vendéglátó Magyar Helsinki Bizottság tagjainak – vitába szállt velük. A társaival vitázó fogoly nevét valószínűleg szerénységből hallgatta el: vélhetőleg ő maga volt az. „Tévedtek – mondta a társainak. „A nagy vörös cápa bekapta a csalétket, most már a Nyugaton múlik, mikor húzzák meg a kötelet.”
A kötelet azonban nem a nyugati politika kezdte el húzni, hanem Jurij Orlov fizikus, aki Kovaljovhoz hasonlóan ugyancsak Szaharov köréhez tartozott. Orlov kezdeményezésére alakult meg 1976. május 12-én egy moszkvai lakásban a Közéleti Csoport a Helsinki Szerződés Érvényesülésének Elősegítéséért elnevezésű kör. Letartóztatásáig, tíz hónap alatt Orlov 19 jelentést adott közre vallási közösségek, nemzetiségi csoportok üldözéséről. A jelentéseket írógéppel és különféle házilagos technikákkal sokszorosították, de a követségek és újságírók közvetítésével eljutottak a nyugati sajtóhoz, a külügyminisztériumokhoz, sőt, eljutottak a szovjet emberekhez is. Időközben a Moszkvai Helsinki Csoport elnevezés honosodott meg. A csoport tagjait 1977-ben sorra letartóztatták. Orlovot hétévi, Scsaranszkijt, akit kémkedéssel is megvádoltak, tizenhárom évi kényszermunkára ítélték.
Ennek ellenére sorra alakultak a helsinki csoportok Ukrajnában, Grúziában. 1977 januárjában Prágában megjelent a Charta 77, 1979 novemberében Magyarországon 250 aláíró tiltakozott a Charta szóvivőinek elítélése ellen,
1980 augusztusában a gdanski sztrájkolók a független szakszervezet engedélyezésére kényszerítették az állampárt vezetőit. Remélem, hogy a magyar sajtó jövőre a Moszkvai Helsinki Csoport megalakulásának negyvenedik évfordulójáról is megemlékezik, mert Helsinki történelemformáló története ekkor kezdődött.
Persze a civil mozgalom sikeréhez a nyugati fogadókészségre is szükség volt. A záróokmány utolsó fejezete, amelyet negyedik kosárként is szoktak emlegetni, kimondta, hogy az aláíró államok rendszeres utókonferenciákon vizsgálják meg a megegyezés megvalósulását. Nyomban ki is tűzték az első utókonferencia helyét és időpontját: Belgrád, 1977. 1982-ben (a madridi utókonferencián) mutatták be a romániai helyzettel és azon belül a magyar kisebbség helyzetével foglalkozó memorandumot, amelyet az erdélyi magyar szamizdat, az Ellenpontok szerkesztői (Ara-Kovács Attila, Keszthelyi András, Szőcs Géza, Tóth Károly Antal, Tóth Ilona) állítottak össze.
1976 májusában Washingtonban – Kissinger ellenzése ellenére – megalakult az amerikai törvényhozás Helsinki bizottsága. 1978 őszén – egyebek közt a Soros Alapítvány jelentős pénzügyi támogatásával – létrejött a New York-i Helsinki Watch (a Helsinki Jogőr), majd 1983-ban, bécsi székhellyel a civil helsinki mozgalmak ernyőszervezete, az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége. Az emberi jogok ügye a nyugat–keleti tárgyalások megkerülhetetlen témájává lett. A záróokmány aláírásának huszonötödik évfordulóján joggal mondhatta Hans-Dietrich Genscher volt német külügyminiszter: „Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet alapvetően megváltoztatta a keleti országokat – ez tette lehetővé az 1989-es fordulatot.”
De mit mondhatunk ma, amikor 1989 alkotmányos forradalmáról már csak ásatag öregurak beszélnek, hiszen az igazi forradalom, mint tudjuk, 2010-ben zajlott le?
Mit mondhatunk ma, amikor megint nem illik jelző nélkül használni a demokrácia szót; ahogy valaha a szocialista, most az illiberális jelző a demokrácia fosztóképzője. Mit mondhatunk ma, amikor az emberi jogokat ismét szembeállítják a nemzet érdekével?
Amikor kézenfekvő, hogy „az emberi jogokat” hirdetői csupán a kiváltságosok egyéni szabadságának a fedőneveként használják, a nemzet érdeke ellenben az, amit a nemzet örökös vezére éppen annak nevez. És minderről az az ember oktat ki bennünket, aki egykor drámai szavakkal kérte számon a széthulló – de az emberi jogok létezését az utolsó pillanatig tagadó – rendszertől nemzedéke elvesztegetett éveit, miközben a diktatúra kiszolgálói és haszonélvezői ott álltak álságos gyászban áldozataik koporsója mellett. Kampánytanácsadók, „spindoktorok” irányítják az országot, akiket a saját javadalmazásukon kívül semmi sem érdekel, akik egy jónak hitt kampányötletért nem szégyellik a sértődött népesség legalantasabb indulatait mozgósítani.
Kezdjük el ismét hirdetni, hogy vannak emberi jogaink? Hisz senki sem vitatja, csak nem is törődik vele senki. A pártállam betiltott könyveket, tiltotta a tüntetéseket: ettől a szamizdat meg egy harmincfős gyülekezés is fontos lett. Ma nem tiltanak be semmit, de az ellenvélemény csak a saját közönségét éri el.
Túl sokat használtuk a demokrácia, az alkotmányosság jelszavait, olykor oktalanul is, ma már nincs mozgósító erejük. De a MigSzol csoport, a Migration Aid és más civil szervezetek vizet, ételt, takarót visznek a menekülőknek, éjjeli szállást biztosítanak nekik, tolmácsolnak és jogi segítséget nyújtanak.
Ők mentik meg a haza becsületét.
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke
