galéria megtekintése

A Voltaire-szindróma vége

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 05. számában
jelent meg.

Hunčík Péter
Népszabadság

Valamikor a hetvenes évek végén láttam a tévében Hegedüs Géza tévéjátékát Voltaire-ről, a nagy francia gondolkodóról. A darab a filozófus ferney-i birtokán játszódik, ahová a hatvanas éveiben járó Voltaire visszavonult. Pontosabban odamenekült. Vagyis emigrált.

Közismert, hogy Voltaire volt a felvilágosodás egyik legnagyobb alakja, aki már életében legenda volt. Csipkelődős stílusban megírt esszéit Európa-szerte olvasták, és még a koronás fők, mint Katalin orosz cárnő, XV. Lajos francia király és II. Frigyes porosz uralkodó, is szívesen leveleztek vele. Persze az ilyen eszmecserének megvolt az a veszélye, hogy a királyi címzett megsértődött, mert a csípős nyelvű filozófus több alkalommal őket is kigúnyolta.

Egyik főúri haragosa megbotoztatta őt, a másik börtönbe csukatta, majd kitiltotta Franciaországból. Angliában és Svájcban belekóstolt a száműzöttek kenyerébe. Amikor II. Frigyes meghívására Berlinbe utazott, azt remélte, hogy vége szakad a hosszú menetelésnek/menekülésnek. Ám egy „gyenge” pillanatában megbírálta Frigyes egyik francia nyelven írt versét, és a porosz uralkodó nagylelkű segítsége rideg házi őrizetté változott.

Így döbbent rá arra, hogy a protestáns és a katolikus „szólásszabadság” között semmi különbség sincs. Ő pedig függetlenségre vágyott. Szabad akart lenni, hogy megkötöttségek nélkül írhasson minden gonoszságról és megbélyegezhessen minden emberi ostobaságot. Már hatvanéves elmúlt, amikor a további megaláztatások elől Ferneybe menekült, ahol a francia–német–svájci hármas határon vett magának birtokot. Itt végre nyugodtan élhetett és írhatott, mert a háza úgy volt felépítve, hogy területén érintkezett a három ország határa.

 

Ha XV. Lajossal gyűlt meg a baja, akkor átsétált a német területen fekvő szobájába, és amikor Frigyes akarta őt letartóztatni, akkor a francia szobába vonult. Amikor pedig mind a két uralkodó zsandárokat küldött érte, akkor a svájci szobájába ment. Életrajzírói megjegyzik, hogy Ferney-ben derűs és termékeny öregkora volt. Háromosztatú házában írta meg élete fő művét, a Candide-ot is. Ezek az elvonulások az elmúlt évtizedekben többször eszembe jutottak. Amikor a hetvenes évek vége felé a Husák-féle „normalizáció” kibírhatatlanná vált, „átvonultam” a kádári Magyarországra liberálisabb levegőt szívni.

A kilencvenes évek elején viszont a gőgösködő magyar elit miatt lett légszomjam, ezért elmentem Prágába, Havel mellé. A meciari véresen zavaros időszak azért volt számomra valamivel könnyebb, mert tudtam, hogy van egy „cseh” és egy „magyar” szobám is. És Orbánék 2010-es országlása óta többször elismételtem magamban, hogy milyen jó, hogy nem adtam fel azt a kissé unalmas, ámde békés és rendezett „szlovák” szobámat.

Lehet, hogy néhány kedves olvasó most elkezd dünnyögni a kétszínűségről, a behódolásról meg az egyenes gerincről. A második legmagasabb magyar méltóság meg egyenesen azt fogja mondani, hogy „gyáva népnek nincs hazája”. Csakhogy egy kicsit legyünk óvatosabbak, amikor a „Hazáról” beszélünk. A minap a rádióban az ukrán eseményekről beszélve egy politikus azt magyarázta, hogy „természetes dolog, hogy a Kárpátalján élő magyar fiatalok tömegesen jönnek át Magyarországra, mert nekik semmi közük sincs a szláv testvérháborúhoz”.

Nos, érzelmi síkon bizonyára igaza van az úrnak. A mi családunkban is volt egy Újvidékről Kanadába menekült fiatalember, és az évek során soha senkinek nem jutott eszébe, hogy a dolog „hivatalos” verziójáról kérdezgesse őt. Örültünk, hogy a behívó kézbesítése előtt sikerült meglépnie. Mert neki, a Szabadkán született, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű húszéves fiatalnak szintén „csak” annyi köze volt a szláv testvérháborúhoz, hogy szerb állampolgár volt. Úgy, ahogyan a Kárpátalján született fiatalok ukrán állampolgárok, a Kassán született magyarok szlovák, a Zilahon élők meg román állampolgárok.

És ne adj’ isten, hogy épp egy katonai behívó értesse meg velük, hogyan értelmezik a haza fogalmát szerte a világon. És ne adj’ isten, hogy széthulljon a NATO meg az EU, mert attól tartok, hogy e két szervezet védőernyője nélkül egy másik fajta „testvérháború” veszélyével is szembe kellene néznünk. Ukrán mezbe öltöztetett magyar fiatalok harcolnának magyar mezbe öltözött magyarországi fiatalokkal. És mindehhez az is hozzátartozik, hogy nem a magyar szélsőségesek válogatottja mérkőzne az ukrán szélsőségesek csapatával, hanem egész Ukrajna egész Magyarországgal.

De vissza Voltaire-hoz, pontosabban az én „soklakiságomhoz”. Kisebbségi sorban élő, magyar anyanyelvű és magyar nemzetiségű, szlovák állampolgár vagyok. Az orvosi egyetem kivételével magyar iskoláim vannak. Ismerem Janus Pannoniust és Pilinszkyt, Munkácsyt és Moholy-Nagyot, Erkelt és Eötvöst. Ám az egykori Csehszlovákiában szocializálódtam, és ennek köszönhetően megismertem Hasek és Hrabal, Dvorák és Janácek, Mucha és Saudek műveit is.

És a „szláv testvériségnek” köszönhetően a többi szláv nép kultúráját és gondolkodását is jobban ismerem, mint egy színtiszta magyar polgár. És a szláv „beütésnek” köszönhetően nemcsak Pesten és Pozsonyban mozgok otthonosan, hanem Prágában, Krakkóban, Lembergben és Belgrádban is. (Azt viszont el kell mondanom, hogy mára már semmi sem maradt ezeknek a csodálatos városoknak a soknyelvű forgatagából. Krakkó lengyel, Lemberg ukrán, Trieszt olasz, Prága cseh, Pozsony szlovák város lett. Ugyanúgy, ahogyan ma már Budapest is színtiszta magyar város. És ennek az elszürkülésnek nem kizárólagosan a nemzetállami sovinizmus az oka. Sajnos a modernizáció sem kedvez a nemzeti kisebbségeknek. A Haladás nevében bedarálja a többnyelvűséget. Marad az angol.)

Szóval, amikor Voltaire-hez hasonlóan az egyik nemzeti hülyeség elől átvonultam egy másik nemzetiségű szobába, semmi kétszínűséget vagy árulást nem éreztem. Européerként és kisebbségi polgárként eleve többidentitású ember vagyok, aki természetes módon éli meg magyar identitását, és közben érti a szlovák emberek örömét és a csehek bánatát is. Engem nem lehet mindenféle Nemzeti hókuszpókusszal elkábítani.

Fütyülök az elvitathatatlan Nemzeti igazságokra és a bánya mély Nemzeti érzelmekre. És ha valaki mégis kényszeríteni akart egy kizárólagos igazság elfogadására, akkor inkább továbbálltam. Hála istennek, mindig volt hová. De az utóbbi hónapokban megváltozott a helyzet. Nincs hová mennem! Mert a bevándorlókkal kapcsolatban ugyanazok a primitív és brutális reakciók jelentek meg a Duna mindkét partján. A manipulált és megrészegült tömeg ugyanazt üvölti Pesten, mint Pozsonyban.

És még az is megtörtént, amire az elmúlt huszonöt évben nem volt példa: a szlovákok megtapsolták a magyar határra épített kerítést! És kuncogva tapsolnak a magyar miniszterelnök ama kijelentésére is, hogy Magyarország soha nem volt multietnikus állam. Hiszen ők ugyanezt állítják Szlovákiáról. Igaza van Orbánnak, dörzsöli a tenyerét a szlovák politikus: csak semmi multikulti. Magyarország legyen a magyaroké, Szlovákia meg a szlovákoké. A bevándorlók meg takarodjanak az anyjukba!

Ilyenkor szívesen mondanám azt, hogy hál’ istennek ott van még Prága. De nem mondhatom, mert már az sem igaz. A magyarok a bevándorlók ellen építettek kerítést, de pár évvel ezelőtt a csehek is megépítették a maguk kerítését, a romák ellen. És a kilúgozott agyú nemzeti koponyákban már készülnek az újabb kerítések tervei. Betonkerítés a cigányok ellen, palánk a zsidók ellen, szögesdrót a melegek ellen, aknazár a liberálbolsi nemzetárulók ellen. Többé nincs szükség két- meg háromosztatú emberekre.

Nem kellenek az ide-oda vándorló Voltaire-ek, a Paul Lendvayk és a Szigeti Lászlók. Az igazi magyar ember gyűlöli a fondorlatosságot meg a csűréscsavarást. Aki képtelen arra, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdésben egyértelműen meghatározza önmagát, az nem lehet igazi magyar. Az ilyen ember úgy él, mint a vérszopó parazita. Lezabálja a húst a nemzet testéről, a maradékot meg elosztja a tótok, románok és cigányok között. És újabban már a bevándorlókat is a nemzet húsával eteti. Az ilyen emberre nincs szüksége a hazának! Takarodjon az anyjába!

És ez sajnos nem vicc. Pár nappal ezelőtt az 1998 és 2006 között regnáló szlovák kormány egyik magyar nemzetiségű miniszterhelyettese arról értekezett a honlapján, hogy milyen nehéz helyzetben vannak az igazi magyarok Szlovákiában.Nincs egy tisztességes újságjuk sem, mert a kisebbségi liberálbolsik elfoglalták az Új Szó szerkesztőségét, így az egyetlen magyar nyelvű napilap az árulók fészke lett. Mikor jön már egy becsületes magyar társaság, sopánkodik a miniszterhelyettes úr, amelyik „Charlie Hebdót” csinál az Új Szó szerkesztőségéből? Mert kisebbségi körökben így büntetik az árulókat.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.