Erről a versenyvilágról három dolgot mondhatunk.
1
A versenyzők igen jelentős része törekszik a versenyszabályok áthágására. Lépten és nyomon. Meg nem engedett módon igyekeznek pártok, politikusok önmagukat finanszírozni, rágalmazni, korrumpálni, törvényeket áthágni, azokkal visszaélni stb. Meg nem engedett módon igyekeznek gazdasági szereplők monopolhelyzetbe jutni, erőfölényüket kihasználni, törvényhozókat és közpénzköltőket megvesztegetni, versenytársakat kinyírni, minőséget rontani, vásárlókat megtéveszteni stb. Aki a sportpályán csal, rúg, doppingol és színlel, úgy jár el, ahogy a politikai és vállalkozói pályán szoktak.
2
A csalók mögött milliárdok állnak. Jellemzően a legbüdösebb pártok a legnagyobbak. A legorrfacsaróbb politikus, mondjuk, egy Berlusconi is óriási szavazótáborra támaszkodhat hosszú ideig. A legnagyobb multikról a legsötétebb tények kerülnek nyilvánosságra, a vásárlókörük mégis irdatlanul nagy. A nagy kerékpárversenyeket is rengetegen bámulják, holott mindenki tudja, hogy előbb-utóbb mindegyik bálvány lebukik.
3
A csalókkal szembeni ellenérzés hatalmas. Milliárdok utálják mindazokat, akik pártjuk, zsebük, csapatuk, emberük, esélyeik rovására csalnak. Falják a lebukottakról szóló híreket, tódulnak azok után, akik könyörtelen harcot hirdetnek a korrupció ellen, a semmiből emelnek be a parlamentekbe új és ebből kifolyólag még tisztának tűnő politikai pártokat. A csalók túltágított és túlszűkített utálata is tömeges jelenség. Az előbbi tömegei az „egyik kutya, másik eb" alapon utálják az egész politikát, az egész burzsoá vircsaftot, az egész „elfajult" élsportot, s nem érdeklik őket a csalás tekintetében a szereplők között meglévő hatalmas különbségek; az utóbbiak tömegei pedig a saját csalóikat támogatják, az ellenük csalókat pedig gyűlölik.
És vannak az ambivalensek. És ők sincsenek kevesen.
Nézzen magába a kedves olvasó!
Gyanítható, hogy a Népszabadság olvasóinak, íróinak nagy része is ugyanazt látja, ha magába néz. Olyan polgárt, aki tisztában van vele, hogy a rendszerváltás óta csak piszkos eszközökkel, korrupcióval lehet észrevehető méretű pártot finanszírozni Magyarországon. És mindegy volt nekünk, hogy a piszkosak közül melyik milyen eredménnyel végez a választásokon? Nem volt mindegy! És csak azok mocska zavart minket, akiket a pokolba kívántunk, s azoké nem, akiket a kormányba? Ugye azoké is?
Lehet ezzel az ambivalenciával nézni sportversenyeket is. Lehet így drukkolni csapatoknak, lehet így élvezni összecsapásokat, teljesítményeket, cseleket, mozdulatokat... Az elfogultak, a túláltalánosítók, az ambivalensek így együtt azért hatalmas ellenerőt alkotnak.
És léteznek intézményi, hatalmi ellensúlyok. Már ahol. A régi NDK-ban nem. A pártállami Kínában nem. Putyin Oroszországában nem. De a nagyvilágban igen. És a világsport a nagyvilágban létezik, és abból Putyin sem tudja kivezetni Oroszországot.
A versengő nagyvilág folyamatosan mocskolja és tisztítja magát. Nem mondhatjuk, hogy a verseny dinamizáló hatása nem érvényesül, és pláne nem mondhatjuk, hogy tisztán érvényesül. A verseny piszkos is, valóságos is. Mint az élet.
