A varsói sokk

2. A kormánypárt és az öt éve hivatalban levő elnök unalmas, öntelt kampányt folytatott, képtelen volt megszólítani az embereket. Arisztokratikus leereszkedéssel kampányolt, és csak az utolsó pillanatban vetette be azokat a kérdéseket, amelyek foglalkoztatják az urbánus, értelmiségi szavazókat, például a lombikbébiprogramok elleni klerikális hajszát, amit Duda viszont támogat.

3. A kormánypárt nem vette tudomásul, hogy a választók jelentős része változást akar. Formailag is. Elegük van az elmúlt 25 évben kormányzó pártokból. Ennek a protestáló tömegnek a jelentős része Pawel Kukiz rockénekesre, sziléziai helyi politikusra szavazott. Ő kifejezetten a hagyományos pártok ellen lépett fel. Egyetlen programpontja volt – az egymandátumos körzetek bevezetése. De nem ő volt az egyetlen protestjelölt. Idesorolható Janusz Korwin-Mikke EU-ellenes jobboldali pártja, amely a politikai korrektség felmondásával hívja fel a figyelmet magára. Összességében – ha Dudát is idesoroljuk – a lengyelek nagyobb része tiltakozó szavazatot adott le, az uralkodó párt leváltását követelte.

4. Végül, de nem utolsósorban szólni kell az SLD, a lengyel baloldal kínos vereségéről. A párt vezérei rosszul választottak jelöltet, aki aztán még rosszul is kampányolt. A társadalmi kérdéseket, a baloldali programot szinte teljesen elfelejtette. Azt hitték, hogy pusztán egy tetszetős női arc sok szavazatot hoz. Lehet, hogy ezzel végleg kiiratkoztak a lengyel közéletből. Persze ezt sok belharc, nyomában pedig szétaprózódás előzte meg.

Ha van Lengyelországon kívül érvényes tanulsága ennek a népítéletnek, talán az, hogy sikeres és nemzetközileg elismert kormánypárt is legyőzhető, ha már nincs összhangban a választóival. Ez persze csak a szabadságelvű demokráciákra érvényes szabály.