Ez a dagályosság tette az építészetet olyan díszletté, amely mögött az élet már nem a díszletnek megfelelő módon zajlott. Tehát – sarkosan fogalmazva – az építészet hazudott. Ez az egzisztenciális hazugság leginkább a szakrális építészetben volt tetten érhető, ahol a hívő korok áhítatának elmúltával, egy szekularizálódó korban a korábbi stílusokat használták az ünnepélyesség látszatát biztosítva. Így épültek román templomok másolatai vagy neogótikus templomok mint dísztárgyak városi terek közepén.
Kétségtelen tény, hogy a városépítészetben az eklektika nagyszabású sugárutakat, körutakat, dísztereket, parkokat, középületeket hozott létre, megteremtve a modern városi élet „színpadát” s egyúttal a „magányos tömeg” hömpölygésének köztereit. Ekkor jöttek létre a nagy középületek, parlamentek, múzeumok, tőzsdék palotái, mind a nekik megfelelő történeti stílusban. A vezető építészeti feladatok a tájképi kertek, a nagy kiállítási terek, múzeumok, operaházak, majd a nagyipar épületei lettek, ahogy ezt a művészettörténész Hans Sedlmayr kifejti a Közép elvesztése című művében. Az ezernyolcszázas évek utolsó harmadára világossá vált, hogy a romantika utolsó fázisát jelképező eklektika nem folytatható. A szerkezetek és a funkcionális igények fejlődése elszakadt a múltba meredő homlokzatoktól. A korábban már idézett Szentkirályi Zoltán írja a párizsi opera épületét elemezve: „a párizsi Opera meglehetősen vegyes érzelmeket kelt. Egyszerre vonz és taszít, ellenszenves és elragadó. Dagályos, de van mondanivalója... Minden érvnél jobban bizonyítja, hogy az eklektika képtelen volt saját bűvköréből kilépni. Az idő menthetetlenül áthaladt fölötte; ahhoz, hogy továbblépjenek, nem reformálni kellett, hanem megtagadni.”
Paloták ebben a korszakban már nem nagyon épültek. Ebben is kivétel a budai Vár palotája, amely a korábbi korokban vezető építészeti feladatnak számító műfajt akart a modern kor kezdetén megújítani egy idejétmúlt reprezentációs megoldással. Kettős valótlanság volt ez, hiszen akkor már nem a királyi palotákban, hanem a nemzeti parlamentekben, városházákban, akadémiákon, bankokban dőltek el a világ dolgai. Míg azok történeti stílusba öltöztetése csak külsejében orozta el a reneszánsz és barokk paloták méltóságát, a neobarokk köntösbe öltöztetett királyi palota a budai Várban nemcsak külsejében tükrözte letűnt korok reprezentatív méltóságát, hanem belsejében is. Dagályos, túlméretezett, üresen kongó tereiben nem valóságosan létező hatalmi központot akart szolgálni.
Az épített környezet a benne élő társadalom tükre. Kétségtelen tény, hogy ami a felszínen megjelenik, visszavezethető a falak között lejátszódó történésekre. Ha a Hauszmann Alajos által tervezett palota másodlagos eklektikája csalóka díszlet, akkor ez a bennük vagy mögöttük zajló történéseket, azok álságos mivoltát is tükrözi. Így értelmezhetők Fülep Lajos szavai, amikor a háború pusztításának logikátlanságáról vagy éppen szörnyű logikájáról beszél: „Budapestre alkalmazva ezt a tételt, azt jelenti, hogy a város – utcáival, tereivel, épületeivel, tehát bérkaszárnyáival, pöffeszkedő palotautánzataival, közületekével és magánosokéval, ún. stílusaival, díszeivel, cikornyáival, egész talmi voltával és zagyvaságával, területének beépítettségével és még főhivatalainak elhelyezésével is, ...egyszóval mindazzal, ami a szemmel látható, anyagilag megépített város – maga is integráns részese a fejére zúdított, ellene irányított pusztításnak.”
Fülep természetesen egyfajta szellemiségről beszél. Ezért nem lehet idejétmúltnak tekinteni álláspontját az eklektikával kapcsolatban, ahogy azt többen megpróbálják. Fülep nem „csak” művészettörténész volt, hanem a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója. Először talán fel kellene nőni hozzá, s azután kritizálni. Még akkor is így van ez, ha az Andrássy út, a Nagykörút városépítészeti szerepében és egyáltalán a városépítészet kérdésében az ő kicsit sommás, prófétai dühből származó ítéleteit nem teljesen osztjuk. Ha messziről tekintünk például a Nagykörút házaira, egy nagy ívű városépítészeti alkotás dús részletekkel ellátott térfalát látjuk, ha közelebb megyünk egy-egy házhoz, elcsodálkozunk, hogyan került rá annyiféle timpanon, kariatida, oszlopos erkélykorlát vagy angyalfejjel díszített ablakkeret. Ebből a közelségből már megannyi kérdés merül fel bennünk a dolgok valódiságát illetően.
Ezt a szellemiséget talán leginkább Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényéből lehet megérteni, amelyben az Osztrák–Magyar Monarchiát „Kákániának” nevezi, egyszerre utalva a megnevezés furcsaságára és a halála előtt a forrongó vulkán tetején táncot járó birodalomra: „Egyáltalán, mennyi furcsaságot lehetne mesélni erről az elsüllyedt Kákániáról! Például, hogy császári-királyi volt, s egyben császári és királyi is, bárkire-bármire illett ott vagy a k. k. vagy a k. u. k. jelölés... Alkotmánya szerint liberális volt az ország, de klerikális szellemben kormányozták. Klerikális szellemű volt a kormányzat, de szabadelvű az élet... Mert nemcsak a honfitárssal szembeni idegenkedés fokozódott itt közérzületté, de az egyénnek saját személye és e személy sorsa iránti bizalmatlansága is mélységes magabiztosság formáját öltötte. Ebben az országban – méghozzá a legszenvedélyesebben, s ennek összes következményeivel együtt – mindig mást csináltak, mint amit gondoltak, vagy másképpen gondolkoztak, mint ahogy cselekedtek.”
A hauszmanni bővítés alaposan átalakította a királyi palota korábbi belső tereit és külső megjelenését is. A palota monumentális, anakronisztikus díszlet lett, hasonlóan sok eklektikus épülettestvéréhez, amely akkor sugallta a pompát és a méltóságot, amikor a valódi élet kihúzódott falai közül. A palotát mindmáig a legrészletesebben tárgyaló Czagány István A Budavári Palota és a Szent György téri épületek című művéből idézek: „Alig volt XVIII. sz-i lelet a C épületben, mert Hauszmann Alajos elbontotta azokat, és ezt a palotaszakaszt majdnem teljesen újból építette fel. A »D« épület falaiban fennmaradt nagyszámú Mária Terézia-kori ablak és ajtókeret kőről azonban levésték a kiálló profilokat, az 1890-ben megkezdett átalakítás során teljesen megsemmisítette Hauszmann a keretkövekhez tartozó barokk vakolatarchitektúrát és helyébe eklektikus díszítményeket készíttetett.” A fenti idézetből is látszik, hogy Hauszmann egyáltalán nem bánt kíméletesen az előző korszakok átépítéseivel. Semmiféle ok nincs arra, hogy az általa átépített palotát mint az egyetlen eredetit kezeljük.
A XIX. század második felére egész Európában eltűntek a városfalak és az erődítések. A városfalak és várak részben hadászati okok miatt váltak feleslegessé, részint a városfejlődés akadályait képezték. Helyükön az előrelátó városok körutakat, parksávokat és új nagy közintézményeket hoztak létre. A királyi paloták jó része is fölöslegessé vált, a palotákba múzeumok, kiállítótermek költöztek. Múzeum a Louvre Párizsban (1793 óta), az Uffizi-palota Firenzében, de az Ermitázs is Szentpéterváron. A bécsi Hofburg nagyobb részében, bár az osztrák államfő is ott székel, múzeumok találhatók. Az országot irányító kormányzati hivatalok ma általában nem a királyi palotákban vannak. A Berlinben újjáépítés alatt álló Schloss épületébe, az egykori királyi palotába a kultúrák találkozásának otthont adó intézmény települ. Ez az a kontextus, amelyben értékelnünk kell a késő eklektikus, 1896–1905 között megépített, illetve átalakításokkal létrejött és már a maga korában is nagyrészt idejétmúlt hauszmanni palotaegyüttes újjáépítésének kísérletét.
A szerző építész-urbanista, Budapest volt főépítésze
