Közjog: államforma = köztársaság; politikai berendezkedés = parlamentarizmus; kormányzási mód = kancellári típus. Demokráciaképlet és biztosíték = népszuverenitás és hatalommegosztás. Nincs tehát a „nép” előtt vagy felett egy univerzális, feudális jolly joker (Kis Pipin vagy Nagy Péter). Az államfő és a kormányfő külön közhatalmi ágat képez. A miniszterelnök kormánya felelős a parlamentnek. A köztársasági elnök politikai felelősséget nem visel; jogi aktusai zöméhez miniszteri ellenjegyzés szükséges (pl. egyéni kegyelmezés).
Az államfő kiegyensúlyozó tényező, demokrácia őr; és mert a nemzeti egység kifejezője, autonóm tényező kell(ene), hogy legyen. Elvben nem kiszuperált pártpolitikus. A parlament választja, eszközei ma legfeljebb a középerős jogkörrel írhatók le. Az olvadó többség csábítóvá teszi az I. (fő)méltóság fennkölt magasságát; kompetenciája sem szentírás. A kormány a végrehajtó hatalom általános szerve, élén a miniszterelnökkel, aki minimum-maximum meghatározza a kormány (!) általános politikáját.
Ez a papírforma: igaz, a papír gyűrhető, éghető és cserélhető. Ha valóságos, érdemben számon kérhető, a bukás és a távozás igazi kockázatát jelentő felelősség nem tapad e kancellári szisztémához, akkor a hatalmi mámor (igény, megszállottság, mánia, költekezés) féktelenné, ártóvá válhat. Vannak félelnöki, továbbá ún. prezidenciális közjogi berendezkedések is. Változatos az országonkénti színkép, de pár jelleg-sajátosság rögzíthető.
1. A félelnöki rendszerben az államfő a végrehajtó hatalom meghatározó tényezője; ő politikailag a parlamentnek nem felelős (legfeljebb a választópolgároknak?), s ez megszabja a megválasztásának közvetlen, népi módját is. Feleslegessé válik a miniszteri ellenjegyzés, ám a ciklusidő és a jogkör – sok erős eszközzel – kiszélesül. Az ilyen elnök (túl) erős jogosítványa persze a parlament s a többiek hatalmát korlátozza. Miután a végrehajtó hatalmat az elnök és a kormány együtt gyakorolja, ez nagy kompromisszumkészséget feltételez (már ha van). A dualista megoldás sok kiigazítást, vargabetűt igényel, sőt értékként tisztelt politikai kultúrát és elitet is megkíván. Így a félprezidenciális szisztéma sajátos, köztes mód az elnöki rendszer és a tiszta parlamentarizmus között. Ha rosszul csinálják: se hal, se hús, kínos társbérlet.
2. A demokratikus, példás elnöki rendszer hazája az Egyesült Államok. Ott a közjogi kapcsolatok – a fékek és ellensúlyok – tiszták (kormányunknak ez nem tetszik belőle). Az elnök „a” végrehajtó hatalom; politikai mozgástere s vele párhuzamosan efféle számonkérhetősége nyilvánvaló. A kongresszus, az elnök és a legfőbb bírói fórum kiporciózott hatalma és kapcsolata, valamint az alkotmányos tradíció tisztelete kizárja az önkényeskedés, a visszaélés nagyobb esélyét. A maximum nyolcéves elnöki ciklus is erős korlátja a túlhatalomnak. Honi szemmel más miliő ez, nem adaptálható közjogi formáció. Vannak monarchiák is, melyekben öröklési alapon történhet az utódlás; de az ilyen „király” rendre uralkodik, ám nem kormányoz. Illiberális jó modell nincs.
Ennyi az ábra; a választék nem tetszőleges, egy-egy metódus demokráciaellenesen, önérdekből ki sem mazsolázható, össze nem gubancolható. Egy-egy formáció életképessége, hatékonysága, minősége akár plusz-mínusz 50 százalékban is múlik annak első számú vezetőjén. Látható ez, ha kivételesen jó vagy kórosan alkalmatlan, méltatlan ember ül a vezetőülésben. Az alkotmányok ötven-száz évre szólnak erről a státuszról is; próbaidő sehol nincs. Személyes érdekből kár átírni a rendszert.
C(éz)ári egóval megáldott személy mindig felfelé tör, nyomul; neki még a helyben járás is topogás, üresjárat. Alapállásából ilyen ember kevesli a főként ceremoniális elnöki funkciókat. A kor meghatározója kíván lenni; lebegne a nemzet felett. Churchillnek tulajdonítják: a történelem kegyes lesz hozzám, mert nagyrészt én írtam. Akár mondta, akár nem, éppen az ő tanulságos példája mutatja a szabad, fair választásokra épülő demokrácia erejét. Más (karakterű) kormányfőre volt szükség, amint az angolok győztek a világháborúban.
Itthon a suskus része, hogy vajon átül és átlényegül-e a miniszterelnök az alkotmányreformmal megemelendő államfői székbe, illetve posztba; övé lesz-e tokkal-vonóval a budai Vár? Sokan bevették már a történelemben a várat, Orbánnak ne sikerülne? Ketten kell hogy akarják ezt: ő és majd mindenki más. Az egyik fele talán már megvan. Rutinkérdés akkor egy jogi feladat, ti.: a pártütőkkel újra hozható parlamenti kétharmad dús elnöki erőpozíciót (és új választási rendet?) intézményesíthet adott főre kalibrálva. Beláthatatlan, hogy a kegyes nép a közjogi bohóckodást lenyelve a kiválasztottra szavazna-e, avagy maradjon csak a pajzsra emelés a Ház sara.
A honi demokrácia múltja, jelene tisztességes érvekkel felfejthető; ám ebből kevés pozitív ok és út következik. Jó alternatíva, hiteles ellenerő és valódi politikai eredmény-felelősség híján a hadiszerencse sem forgandó. Képzelt riport, sajtótájékoztató, kérdés: Tábornok úr, igaz-e, hogy ön tette hidegre a jogállamot? Katonás válasz: Nem igaz, elnök vagyok, nem tábornok. Lapos igazság: ledöntve már minden fa megmászható.
A szerző alkotmányjogász
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
