„2011-ben – írtam tíz éve – egy ENSZ-jelentés így vonja meg a Kubában, Castro váratlan szívrohamát és halálát követően lezajlott hatalomváltás mérlegét: Kuba a polgári demokrácia és a piacgazdaság játékszabályainak formális értékelése alapján öt év alatt felemelkedett a régió átlagos színvonalára. A rendszer működésének minősége azonban –tekintetbe véve a kormányzati hatékonyságot, a korrupció szintjét, és a hatalmi túlkapások mértékét – elmarad még a környező országok egyébként sem túlságosan magas szintjétől is. Mindeközben egészségügyi és oktatási rendszerének teljesítménye – amely egy évtizede még egyedülállóan kimagasló volt Dél-Amerikában, és bizonyos vonatkozásokban (például a csecsemőhalandóság mértékében) elérte Kanada szintjét – zuhanásszerűen a dél-amerikai elmaradottság átlaga alá esett. A munkanélküliség, az AIDS és a kábítószer fogyasztás dél-amerikai átlagot meghaladó szintű. Kubama ismét Észak-Amerika nyilvánosháza.
A szomorú történetért mindenki mást okol. A régi rendszer Kubában maradt tagjai, és a nyugat- európai baloldal képviselői a döntően a bűnözéssel összefonódott floridai emigrációból rekrutálódott új uralkodó elitre mutogatnak. Az új vezetői réteg viszont – az amerikai politikai és üzleti körökkel egybehangzóan –a Castro-diktatúra súlyos örökségére hivatkozik. Egyben felszólítják az emberi jogi és jótékonysági szervezeteket – amelyeknek több képviselőjét ölték meg a politikához kapcsolódó bűnöző bandák az elmúlt években –, ne támogassák a régi rendszer képviselőit, akik kihasználva a demokráciát, szervezkedni igyekeznek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az, ami történt, előre jelezhetetlen volt, és ezért ért váratlanul mindenkit.
2006 augusztusában, Fidel Castro halálát néhány napnyi bénultság követte. Sem a rendszer elitje, sem pedig az amerikai titkosszolgálat nem készül fel arra, ami következni fog. Az eseményeket nem emberi szándékok irányították. Kuba történelmét a káosz forgatókönyve írta. A korábban eltávozott személyek
most minden elérhető járművel, hajóval, repülővel tömegesen igyekeztek vissza Kubába. Ők már tudták, mi következik: földcsuszamlásszerű rendszerváltás. Aki jó időben, jó helyen, jó pozícióban van, és erkölcsi gátlások nem kötik, most kiszakíthatja magának a közösből a vágyott vagyont. Elkezdődött a hajsza a régi rendszer emberei után. Az első hónapokat a miamiak által szervezett és az amerikai sajtó által szított bosszúhadjárat határozta meg. Akire bármilyen szempontból rávetült a »rendszer kiszolgálója« vád, így vagy úgy meghurcolták.
A legszervezettebb, pénzzel és washingtoni kapcsolatokkal legjobban ellátott csoportot a floridai kubaiak alkották. A hatalmi harcban jól tudták hasznosítani maffiakapcsolataikat is. A 2006 végén felállított ideiglenes kormány döntően az ő befolyásuk alatt állt. Egy éven belül a sziget legfontosabb hatalmi posztjait ők, rokonaik, barátaik, üzletfeleik és lekötelezetteik töltötték be. A nemzeti vagyont privatizáció címén két év alatt széthordták, és ebből a legnagyobb részt az említett csoport hasította ki. A legnagyobb üzletté a mulatók és nyilvános házak nyitása vált. A női munkanélküliséget – a miami bártulajdonosból munkaügyi miniszterré avanzsált Carlo Suarez cinikus megfogalmazása szerint – a prostitúció mint a legdinamikusabban növekvő iparág úgyis enyhíteni fogja. Fontos versenyelőnyként (sic!) értékelte, hogy Kubában – összevetve az ebben a tekintetben konkurens karib-tengeri országokkal – alacsony szintű volt az AIDS-fertőzöttség és a nemi betegségek aránya.
Az oktatási és egészségügyi rendszer három év alatt teljesen összeomlott. A korábbi, jól szervezett egészségügyi ellenőrzés, a mindenkire kiterjedő és ingyenes gyógyítás és oktatás lényegében megszűnt. Az orvosok és a tanárok jó része kivándorolt részben a szervezett bűnözés, részben a kaotikus politikai viszonyok miatt. A turizmus és a szórakoztatóipar viszont látványos fejlődésnek indult. Az államilag irányított ipar azonban egy éven belül szétesett. A korábban gyakorlatilag nem létező munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt, és 2008-ban elérte a 35, egyes vidékeken a 80 százalékot. A gazdaság visszaesése miatt az ország tovább szegényedett. Ám ez az »új szegénység« alapvetően különbözött a mindenkire kiterjedő és egyenletes régitől. A kubaiakat sokkolta az általuk soha nem tapasztalt, elképzelhetetlen méretű egyenlőtlenség. Az Európából, és Amerikából érkező –de a korrupció és bűnözés nyomán jelentős mértékben magánvagyonná konvertálódó – segélyek és támogatások ellenére egész térségek süllyedtek hihetetlen nyomorba. A szociális háló szertefoszlott. A bűnözés – részben a magas munkanélküliség, részben az áttelepült maffia miatt – hatalmas méreteket öltött.
Az ENSZ-jelentés a következőképpen zárult: »Ha előre láthattuk volna egy ilyen rendszerváltás valóságát, akkor a sok tragédia megelőzhető lett volna. Akkor elkerülhető lett volna, hogy ma az ország lakosságának 46 százaléka értsen egyet azzal az állítással, hogy addig volt jó, ameddig Castro élt.« Kár, hogy a politikai forgatókönyvek kiagyalói és a hatalmas pénzekkel gazdálkodó titkosszolgálatok – arrogáns nagyképűségük ellenére – legfeljebb egy merényletet kigondolására vagy egy államcsíny megszervezésére képesek. Arról, hogy mi történhet egy országban, amelynek politikai rendszere szétesik, fogalmuk sincs. Talán ha valaki felhívta volna a figyelmet arra, mi várható, az átmenet könnyebb lett volna. De sajnos ilyen figyelmeztetés nem hangzott el.”
Egykori cikkem – a felületes benyomással ellentétben – nem a nálunk vagy bárhol a világban lezajlott „rendszerváltások” hiábavalóságát akarta bizonygatni. Nem gondolom, hogy a társadalmak elhamarkodottan döntöttek a gyökeres átalakulás mellett. Nem tekintem a „rendszerváltásokat” sem feleslegesnek, sem elhibázottnak. Nem hiszem, hogy a változásokkal együtt járó gazdasági visszaesés és politikai testvérharc a változások elleni érv lehetne. Az elmúlt 25 évből – sokakkal ellentétben – éppen arra a következtetésre jutottam: elkerülhetetlen volt az átmenet, és rosszabbul jártunk volna, ha minden marad a régiben. Miközben úgy gondolom, az átalakulással együtt járó zavarok egy része nem spórolható meg, abban is biztos vagyok, hogy a kiábrándulás enyhíthető lett volna, ha körültekintőbbek, és várakozásainkban reálisak vagyunk.
Ezt támasztja alá F. Fukuyama legújabb: Political Order and Political Decay: From the French Revolution to the Present című – magyar nyelven még nem olvasható – könyve. A neves szerző szerint egy társadalom jövője nemcsak azon múlik, modernizálja-e intézményeit, hanem azon is, milyen sorrendben teszi azt. A polgári átalakulásra alapvetően két út kínálkozik: az északi úton a skandinávok és a németek előbb teremtettek szakszerűen és átláthatóan működő államot, és csak azután „tették általánossá” a demokráciát. A déli úton viszont a görögök és az olaszok a hatékony állam megteremtése előtt terjesztették ki a társadalom legszélesebb rétegeire a választójogot. Emiatt szinte azonnal elindult a hatalmi csoportok harca az állam „elfoglalásáért”, amelynek fő eszköze a választók ígéretekkel történő elcsábítása volt.
Az oligarchiák harca megakadályozza a hozzáértő, független szakemberek általműködtetett állam létrejöttét. Lehetetlenné vált az intézmények munkatársainak rátermettségi alapon történő kiválasztása és az állam polgárok általi ellenőrzése. Félek, Kuba jövőjébe is az eseményeknek ez a szomorú fordulata van „beprogramozva”. Nem azért, mintha a kubaiak képtelenek lennének a demokráciára, vagy ne volnának megfelelő szakembereik. A döntő ok az, hogy a politikusok ambíciói, a külföldi támogatók érdekei, az oligarchiák önző akarata felülírja az ellensúlyt képző és átláthatóan működtetett intézmények befolyását. Emiatt a politika szükségképpen „elszabadul”, és vezénylői ámokfutásba kezdenek. A csalódást, a nagyobb nyilvánosság, a törzsi ösztönök féken tartása, a kikezdhetetlen intézményi ellensúlyok megteremtése, az oligarchiák szabad rablásának megakadályozása és a külföld összehangolt és átlátható segítsége enyhíthetné – némileg. Ám ezt egyetlen rendszerváltónak sem sikerült elérnie.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
