galéria megtekintése

A tű foka

Az írás a Népszabadság
2014. 04. 26. számában
jelent meg.


Papp Sándor Zsigmond
Népszabadság

Nem merném azt mondani, hogy tisztábban látok majdhogynem harminc európai író meghallgatása után. A könyvfesztivál pénteki napja ugyanis jobbára az európai írótalálkozóról szólt csupa évforduló ürügyén: száz éve tört ki a világháború, huszonöt éve bontottuk le a vasfüggönyt, tíz éve csatlakozott az EU-hoz Magyarország.

Elbizonytalanítja ezeréves igazságainkat, újra és újra kétségeket támaszt, és messze nem ad olyan meleget, mint a nacionalizmus válaszai

Ami viszont biztosnak tűnik, azt a szlovén Ales Debeljak fogalmazta meg: a bürokratikus, nehezen mozduló, szabálymániás EU-nál csak egy rosszabb valami van, az EU nélküli világ. Európának e tekintetben nincs választása, újra és újra meg kell tanulnia az együttműködés leckéit. És az európai identitást nem kapjuk ingyen a nacionalizmussal fertőzött XX. század után.

 

Meg kell küzdeni érte, például úgy, hogy megpróbáljuk a másik helyébe képzelni magunkat. Bármilyen nehéz, bármennyire ellentmond is az érdekeinknek.

Az ellenség az a barát, akit még nem értettünk meg, írtam fel magamnak még egy gondolatot, amely bár gyanúsan eurokonform, ám mégis mocorog benne némi igazság. Hiszen mégis ezen gondolatból kiindulva kell keresni az elmúlt hosszú európai béke (hetven év) egyik magyarázatát.

A szűkebb régió már problémásabb. Főként egy olyan ország esetében, mint a miénk, amelyik a Nyugat és Oroszország közé szorult, és mindent elkövet, hogy levetkőzze kelet-európaiságát. Most például sokan azt találgatják a fesztiválon, hogy a díszvendég finn Sofi Oksanen vajon ironizált-e Stockholmban a Nordic Book Prize átvételekor mondott beszédében, vagy csak egyszerűen tájékozatlan.

A teljes szöveg a magyar Lettre Internationale-ban jelent meg, ránk igazából egy félmondat vonatkozik. A kelet-európai országok már „a jobban csengő Közép-Európához sorolják magukat – a magyarok kivételével, akik a maguk részéről talán inkább a hun törzsekhez szeretnének tartozni”.

A tréfás kiszólás is, mert maradjunk mégis az ironikus verziónál, jól jelzi, hogy milyen könnyű letévedni a biztosnak tűnő útról. Vagy legalábbis mennyire könnyű azt sugallni magunkról, hogy a talán túlságosan is kifinomult európai szalonok helyett inkább a saját szabályok által működtetett törzsi létre vágyunk.

Tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha rebellisek vagyunk is, nagyon is szeretjük magunkat odaképzelni az európai kerekasztalhoz. Más kérdés, hogy ezért hajlandók vagyunk-e folyamatosan tenni is, vagy már olyan automatikusan gondolunk a nekünk kijáró helyre, hogy hajlamosak vagyunk hátradőlni, és némiképp gőgösen szemlélni mások igyekezetét. Pedig a másik helyébe való beleképzelés folyamatos és igen megterhelő munka. Elbizonytalanítja ezeréves igazságainkat, újra és újra kétségeket támaszt, és messze nem ad olyan meleget, mint a nacionalizmus extrém vallásként működő, készen kapott válaszai.

Úgy lenni magyarnak, hogy ezzel nem állok mások elé, talán ez lehet az európai identitás receptje, már ha van ilyen egyáltalán. Az írók és könyveik viszont meggyőzők e tekintetben: igenis át lehet bújni a tű fokán. Sőt innen nézve nagyon is tágas az a tér.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.