Ezt amúgy is tőle tanultam.
Egyszer összefutottunk egy hortobágyi csárda előtt, éppen jött kifelé, elégedettnek tűnt – már amennyire a boldog jóllakottság kívülről érzékelhető –, megkérdeztem tőle, hogy mikor lesz a felolvasás, készülök rá nagyon, mire csípőből visszakérdezett: a tréfa eszközével tetszik élni? Nem, válaszoltam, nem élek a tréfa eszközével, erre örömittasan rávágta, hogy a felolvasás már megvolt, de a munka fontosabb része szerencsére itt ért véget. S a háta mögé mutatott, a csárda bejárata felé. Ragyogott az arca – de hát mikor nem, ha „élő olvasóval" találkozott. Ami szintén az ő kifejezése. Nem a „nem olvasó" az ellentétpárja, hanem az „élő író", de ebbe most ne menjünk bele, ha már a nem élésben szügyig amúgy is benne vagyunk.
Ennek a fekete esztendőnek a fekete keddjén elmentem hát abba a hortobágyi csárdába, és a temetése időpontjában rendeltem az emlékére két adag pacalt főtt krumplival és káposztasalátával. A teraszon ültem, pontosabban szólva a természetben, körülöttem legyek és darazsak döngtek – a teremtés munkájában betöltött szerepüket illetően igyekeztem nem arra gondolni, amire gondoltam, de nem sikerült. A pacal azonban finom volt, igaz, nem eléggé csípős, ezért extra adag paprikát kértem, hamarosan lángolt hát a szám, de nem bántam, hadd higgye a pincér, hogy a szememből az erős paprika miatt ömlik a könny. A pincér megkérdezte tőlem, hogy elégedett vagyok-e, de hazudtam neki, azt válaszoltam, hogy a legteljesebb mértékben. Ennek nagyon megörült. Ötven körüli, veterán felszolgáló volt, válaszomból a várható borravaló összegére következtetett, s azt kell mondjam: nem kellett csalódnia bennem.
Igaz, először azt nem nagyon értette, hogy miért rendeltem két adag pacalt, ha egyedül vagyok. De szó nélkül kihozta mind a kettőt, az egyiket letette elém, a másikat velem szemben, odakészítette a villát, a kést és a kenyeret is, és amikor a szemembe nézett, úgy döntött, inkább nem kérdezi meg, hogy ez a másik adag vajon kinek lesz.
Mondom, sokat látott, veterán pincér volt, nem én lehettem az első vendég a praxisában, aki az asztalon egy másik terítékkel szemben magányosan eszik. Hálás voltam érte, hogy nem beszél, pontosabban szólva azért voltam hálás, mert: hallgat.
Amikor szóltam neki, hogy fizetek, odajött, s megkérdezte, hogy azt a másik adagot fölszámolja-e. Persze, mondtam neki, hiszen nem egyedül ettem. Az üres székre nézett velem szemben, s az asztalon az érintetlen pacalra. De meg se rezzent a szeme. Értem, bólintott, s azt kérdezte, hogy ugye jól érti, nem kérem a másik adagot elvitelre. Nem, nem kértem elvitelre, és eléggé sok borravalót adtam neki.
