Pedig Cannes általában hűséges az ott megfordult alkotókhoz: ha egyszer sikerült áttörni a falat, akkor akár állandó részvevővé is válhat valaki. Mundruczó lassan, de biztosan efelé tart.
|
Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmje képviseli a magyar filmgyártást az idén Cannes-ban
Kallos Bea / MTI |
Egy újabb lépcső lehetett volna az „állandó” státuszhoz, ha most is a legnagyobbak között szerepelhetett volna.
Semmi okunk nincs a fanyalgásra, hiszen a régióból csak a román filmművészet bír a miénknél markánsabb jelenléttel az európai fesztiválokon. Azért mégis eltöprenghetünk azon, hogy mi lenne, ha azt a néhány alkotót, akik újra és újra az ország jó hírét öregbítik ott, ahová még a politikusok sem jutnak el, kiemelten kezelnénk.
Ha nem késztetnénk őket ki tudja, milyen vargabetűkre, csak hogy dolgozhassanak. Pálfi például most koreai és francia pénzből forgatott, hiszen itthon enyhén szólva mostohaként kezelik a Toldi című filmtervét.
Hajdu is hasonló kálváriát jár be itthon, bár a magyar–szlovák koprodukcióban készült Délibáb költségvetésének több mint felét a Filmalap állta. Vagyis van pénz, a bizonytalanság érzete mégis állandó. Persze: ma melyik művészeti ág alkotójának biztos a helyzete, ha nem tartozik az udvari szerzők közé, vagy nem tagja az udvari akadémiának?
Pedig egy kis állandósággal és automatizmussal (kiemelten kezelni a kiemelt alkotók filmterveit) még ennél is messzebbre jutnánk. Csak persze félő, hogy egy ilyen ötlet már a megszületése percében átalakulna a hatalomnak tetsző rendezők automatikus támogatásává.
Kitüntetés helyett ideológiai szelekcióvá süllyedne. És miért épp abban születne konszenzus, hogy melyik rendező fontos és értékes, kit kellene finanszírozni tűzön-vízen, akarom mondani ciklusokon át egy szép és kiegyensúlyozott világban, ha másban sem tudnak megegyezni a politikusok?
Persze előjöhetnénk megint a teherrel és a pálmával, a pokoljárás és a művészi teljesítmény összefüggésével, de talán lehetne már kicsit unalmasabb e tekintetben is az életünk. Vagy az övék. Hiszen mégiscsak rájuk leszünk büszkék, ha sikerül nekik.
Bár könnyen lehet, hogy majd hatvan év fölött, ha megkapták a Kossuth-díjat és tagjai lettek a Nemzet Művészei zárt körű klubjának, akkor már minden ajtó kitárul előttük. Forgathatnak nyugodtan, legfeljebb kedvük nem lesz hozzá. Mert már nincs tűz, nincs elszántság, csak valami tompa beletörődés.
