Rövid és unalmas titkosszolgálati pályafutása során Szebenics hat hónapon keresztül hetente többször evett rántott borjúlábat egy felkapott belvárosi étteremben, ahová az újgazdagságot akkoriban tanuló fiatalurak miatt kellett beszoknia. Az étterem jó konyhát vitt, de elérte a végzete: divatba jött. Olyanok is kezdtek odajárni, akiknek mindegy volt, hogy mit esznek, megjelentek a született éhezők, akik a rendszerváltozással rájuk szakadt lehetőségekkel nem tudtak jóllakni soha. Alacsony sorból jöttek, s ezt messziről elárulta, hogy mélyen a tányér fölé hajolva ettek, járt a kezük, mint a motolla.
Sietősen lapátolták befelé az életet, föl se néztek fiatalságukból, úgy faltak, mintha a sors bármely pillanatban elragadhatta volna előlük az álmaikban soha ki nem ürülő tányért.
Azóta már megöregedtek és kikupálódtak: ellesték az igaziaktól, hogy a pénzt hogyan kell költeni. A kilencvenes években azonban, amikor munkája révén Szebenics a rántott borjúláb rajongója lett, azok az újgazdag fiatalurak még kezdők voltak. Szivarozni tanultak elegáns belvárosi törzshelyükön, s a szivart a fogsoruk között tartották, ahogyan az irigyelt amerikai filmekben látták a sztároktól, majd whiskyt rendeltek sok jéggel, amit szintén a filmekből majmoltak, hiszen hazulról nem ezt hozták – gyerekkorukban ők az apjukat legfeljebb kevertet inni látták sörrel, s ahhoz jégkocka nem kellett. Szebenics olykor közönyösen rájuk pillantott, amúgy magába merülten pöfékelt a pultnál egésze este, újabb és újabb söröket rendelt, igyekezett minél hamarabb berúgni, úgyhogy egy-két hónap múltán a pincérek már ismerősként üdvözölték, tudták róla, hogy nyomtatópatronokkal üzletel, s hogy bánatában iszik, mert elhagyta a felesége.
