galéria megtekintése

A titkos ügynök borjúlábat rendel

3 komment


Kácsor Zsolt

Rövid és unalmas titkosszolgálati pályafutása során Szebenics hat hónapon keresztül hetente többször evett rántott borjúlábat egy felkapott belvárosi étteremben, ahová az újgazdagságot akkoriban tanuló fiatalurak miatt kellett beszoknia. Az étterem jó konyhát vitt, de elérte a végzete: divatba jött. Olyanok is kezdtek odajárni, akiknek mindegy volt, hogy mit esznek, megjelentek a született éhezők, akik a rendszerváltozással rájuk szakadt lehetőségekkel nem tudtak jóllakni soha. Alacsony sorból jöttek, s ezt messziről elárulta, hogy mélyen a tányér fölé hajolva ettek, járt a kezük, mint a motolla.

Sietősen lapátolták befelé az életet, föl se néztek ­fiatalságukból, úgy faltak, mintha a sors bármely pillanatban elragadhatta volna előlük az álmaikban soha ki nem ürülő tányért.

Azóta már megöregedtek és kikupálódtak: ellesték az igaziaktól, hogy a pénzt hogyan kell költeni. A kilencvenes években azonban, amikor munkája révén Szebenics a rántott borjúláb rajongója lett, azok az újgazdag fiatalurak még kezdők voltak. Szivarozni tanultak elegáns belvárosi törzshelyükön, s a szivart a fogsoruk között tartották, ahogyan az irigyelt amerikai filmekben látták a sztároktól, majd whiskyt rendeltek sok jéggel, amit szintén a filmekből majmoltak, hiszen hazulról nem ezt hozták – gyerekkorukban ők az apjukat legfeljebb kevertet inni látták sörrel, s ahhoz jégkocka nem kellett. Szebenics olykor közönyösen rájuk pillantott, amúgy magába merülten pöfékelt a pultnál egésze ­este, újabb és újabb söröket rendelt, igyekezett minél hamarabb berúgni, úgyhogy egy-két hónap múltán a pincérek már ismerősként üdvözölték, tudták róla, hogy nyomtatópatronokkal üzletel, s hogy bánatában iszik, mert elhagyta a felesége.

 

Három hónap múltán Szebenics megszokott bútordarab lett a pult végén, már egy-egy vendég is ráköszönt, sőt a négy közül az egyik megfigyelt úr egyszer még hátba is veregette a mosdóban, mi a helyzet, cimbora, ezt kérdezte tőle kifejezetten barátságos hangon, mire Szebenics annyit dünnyögött vissza, hogy mi lenne, megint berúgtam. Általában este hét után érkezett, a pulthoz ült, megivott öt-hat korsó sört, s megette a borjúlábat, amellyel roppant elégedett volt, hiszen nem krumplitörmelékből készült mirelit hasábburgonyát adtak hozzá, hanem házi rósejbnit – éppen olyan ropogósat, amilyet Szebenics nagyanyja sütött annak idején –, sőt mártás gyanánt sem azzal a vizezett tejföllel hígított, ízetlen bolti majonézzel szúrták ki a szemét, amit Kelet-Európában tartárnak hisznek, hanem konyhán kikevert valódi szósszal. Szebenics egyszerre volt elégedett és meglepett. Nem erre számított.

Az ügyben neki a fiatalurak kapcsolati hálójának felderítése jutott, amivel négy hónap alatt végzett. A lebukás után szétszéledt az asztaltársaság, de Szebenicsnek még két hónapig kellett odajárnia, hogy az eltűnése ne legyen feltűnő. Unalmas munka volt, egyedül a rántott borjúlábat szerette benne, az már nem is érdekelte, hogy ő maga mennyivel járult hozzá a nyomozás sikeréhez – mindenesetre a négy fiatalúr közül az egyiket később a tévében látta viszont, vezetőszáron vitték, amin Szebenics nem csodálkozott, úgy vette észre, messze ő volt köztük a leghülyébb: az a bizonyos mindig vesztes, nyílt, barátkozós típus.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető