Az időszámítás kezdetekor alapított kereszténység – onnantól, hogy Nagy Konstantin idején kvázi államvallássá lett a Római Birodalomban – ezer éven át nagyjából bírálhatatlan volt. Az első ismert ember, aki megpróbálta kritizálni (és túlélte a kísérletet), Assisi Szent Ferenc volt. A Napfivér, Holdnővér Francescója radikális reformjavaslattal lépett fel, de az egyházi közeg annak ellenére sem fogadta tárt karokkal, hogy állítólag maga az Isten mondta neki egy látomásban: „menj, és javítsd meg a házamat, mert romba dől”.
Mire a következő reformer, Luther fellépett, az anyaszentegyház már pénzért árulta a bűnbocsánatot és az egyházi hivatalokat (a püspökséget olykor olyanoknak is, akik felszentelt papok sem voltak), maga Luther Márton pedig az Antikrisztussal azonosította a tévtanokhoz és a világi hívságokhoz ragaszkodó akkori pápát.
Nem tudjuk, kimerítené-e az egyházgyalázás fogalmát Harrach Péter szerint, ha mindez ma történne – valószínűleg igen –, az viszont bizonyos, hogy a kemény kritika sokkal többet használt a vallási tanítás tisztaságának, mint előtte az ezredévnyi csönd. És talán az is kijelenthető, hogy akik most a különféle vallásokkal kapcsolatos, akár szélsőségesnek tűnő kritika szabadságáért harcolnak (esetenként az életüket is kockára téve), azok nem a blaszfémiához, hanem a bírálathoz való jogot szeretnék fenntartani.
