Nem mondható, hogy az Orbán-kormány ebbéli taktikája ne figyelne a néplélekre: míg a lengyelek, románok – nemcsak az adott kormányok, de az utca embere is – nagy többségben elítélik az orosz agressziót és szolidárisak az ukránokkal, addig a magyar lakosság inkább úgy reagál az eseményekre, mint maga a kormány: kivár. Magatartásában egyértelműen a rövid távú haszonlesés tükröződik, s nem valamilyen hosszú távú szövetségesi szolidaritás. Kérdés persze, hogy ez milyen mértékben tekinthető az „új Moszkvával”, azaz Brüsszellel szembeni „nemzeti szabadságharc” következményének. Hiszen az „ellenfél” és „szövetséges” ilyen pragmatikus cserélgetésének követésére a közvélemény még nem kellően kondicionált.
Persze jogos feltenni a kérdést: mit tud Magyarország csinálni, s milyen előnyei származhatnak abból, ha maga is egyértelműen szembefordul Moszkvával? Ha nem tesz semmit –a kormánynak az eseményekre adott első válasza erre a kalkulációra épített – számíthat Moszkva jóindulatára, a gazdasági tárgyalások során nagyobb eséllyel harcolhat ki előnyöket. Ez egy racionális magatartás, feltéve, ha Magyarország hosszú távon a bilaterális orosz együttműködésre kívánja építeni gazdasági és nem csak gazdasági politikáját. Ám ha ez így lenne, akkor épp abban a gazdasági és politikai környezetben, az unióéban, izolálódik, amelyhez valójában tartozik, s melynek részeként máig fejlődni tudott, a jövőt illetően pedig fennmaradhat.
A magyar kormány eddigi magatartása csak akkor lenne indokolt, ha létét az unión kívül, a Moszkva által nagy lendülettel, s fegyveres beavatkozástól sem visszariadva építgetett Eurázsiai Unióban képzelné el. Visszatérve az Adevarul cikkére: abban nemcsak a vázolt geopolitikai megfontolások kapnak hangot, hanem – még hangsúlyosabban – azok a regionális félelmek is, amelyek logikusan következnek a jelenlegi ukrajnai orosz fellépésből. Minthogy Moszkva a beavatkozást a szomszédos államban élő orosz (kisebbségi) lakosság megvédésével indokolja, Románia számára eleve adódnak az ebből fakadó analógiák.Már a cikk címe is mindent elmond e tekintetben: Az RMDSZ Ukrajnává változtatja Romániát – azaz lehetőséget teremt arra, hogy Erdély elszakadjon Romániától, elvégre ott nagyszámú magyar él, s ha egyszer legitimmé válik Európában nagy területek elcsatolása a kisebbségek védelmére hivatkozva, akkor egy ilyen lehetőséget sohasem lehet kizárni.
Mondhatnók azt is, hogy a románok nem először kiáltanak farkast, s jobb, ha az efféle alaptalan vádakat a helyükön kezeljük, azaz nem veszünk róluk tudomást. Nos, ez egy bölcs magatartás volt mindaddig, amíg a budapesti kormányzati szomszédságpolitika meggyőző egyértelműséggel tudta demonstrálni: az unióban egyesülő Európában képzeli el jövőjét, románokkal, szlovákokkal, szerbekkel, horvátokkal, szlovénekkel, osztrákokkal, és igen: majdan ukránokkal együtt. Ám ma mit tapasztalunk? 2010 óta a Fidesz-kormány minden szomszédjával konfliktusba keveredett, most legutóbb Kijevvel is. A polgári elveken nyugvó nemzetek európai integrációjának politikája helyett visszatérni látszik egy XIX. századi, szimplán etnicista elvű politizáláshoz. Hogy e tekintetben nem egyszerűen aktuálpolitikai megfontolásokról van szó, azt a Fidesz elméleti műhelyeiben készülő stratégiák tükrözik a leginkább. E műhelyekben különösebb önreflexió vagy szégyenérzet nélkül lehet efféle mondatokat papírra vetni: „A Fidesz a maga nemzetpolitikájával – akár a »termékeny káosz« révén –, a status quo megváltoztatását tűzte ki célul.”
Igaz, a jobboldal szándékai nem nélkülöznek bizonyos koherenciát: a Fidesz látszólag a kisebbségi jogoknak biztosít prioritást a szomszédságpolitikájában. A 90-es évek elején a hangsúly a „személyi központú autonómiával” megfogalmazott koncepcióban még az egyéni jogokra épült. Ennek természetes közege lehetett volna Romániában a magyarhoz hasonló decentralizált önkormányzati rendszer, mely széles körű autonómiával, a szubszidiaritás elvének következetes képviseletével a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítését nem választotta volna el egyéb szabadságjogok érvényesítésétől. (Hazánkban a kisebbségi önkormányzatok vétójoga az őket érintő ügyekben példaértékűnek volt mondható.) Később azonban a nemzetiségi kisebbségi kollektív jogok követelése-érvényesítése elszakadt az önkormányzatiság egyéb dimenzióinak decentralizálásától. Ma pedig már a kisebbségi jogokat a „területi autonómiával” azonosítják, amiben immanensen benne rejlik akár az elszakadás potenciális logikája is. Ha Romániában az önkormányzati rendszer decentralizáltabb formában valósult volna meg, akkor abban úgy teljesedhettek volna ki az ott élő kisebbségek kollektív jogai, hogy azok nem idézték volna fel a román nemzetiségű többség számára a területi elszakadás veszélyét.
Az nyilvánvaló, hogy normális esetben, egy kölcsönös bizalmon alapuló viszonyban a kollektív kisebbségi jogoknak akár területi elvű autonómia formájában történő megjelenése nem jelenthet fenyegetést az adott állam integritására. De Magyarország és szomszédai, különösen Románia vonatkozásában ez a bizalmi viszony három okból kifolyólag sem áll ma már fenn, s ez értelmezhetővé teszi a magyar kormány intencióival kapcsolatos félelmeket.
1. A Fidesz a román belpolitikában olyan – valódi támogatással nem rendelkező – magyar szervezetek mögé állt, amelyek révén megpróbálta aláásni az RMDSZ pozícióit. Ez egyben ráirányítja a figyelmet a magyar kormánypárt, illetve az RMDSZ „nemzetpolitikája” közötti különbségre is. Míg ez utóbbi egy – uniós és lokális szinten egyaránt értelmezhető –integratív együttműködésben jelöli meg saját stratégiáját, addig a Fidesz minden erejével egy konfrontatív, elkülönítő politikát folytat. Ennek veszélyeit és erkölcsi tarthatatlanságát még inkább kiemeli, hogy a mögöttes céloknak kifejezetten csak magyarországi belpolitikai relevanciái vannak. Azokat a gyakorlati tapasztalatokat, melyekre Orbán Viktor a magyarországi szervezetek autonómiájának megsemmisítése során tett szert, most Erdélyben kamatoztatja, a maga vazallusává téve az ottani politikai, társadalmi, kulturális tényezőket.
2. A kettős állampolgárság bevezetésével, illetve a választójog kiterjesztésével a határon túliakra, a magyar kormány mintegy előállította egy esetleges elszakadási politikának a jogi alanyait is. Ehhez ma már csak egy törvényesen definiált közigazgatási egység hiányzik (lásd „székely autonómia”), amin belül a teljes jogú magyar állampolgárok e jogukat gyakorolni tudják. Márpedig ha egy területen teljes jogú magyar állampolgárok élnek, miért ne gyakorolhatnák jogaikat, beleértve a népszavazással legitimált elszakadást is?
3. A krími események pedig a forgatókönyvet szolgáltatják mindehhez, két merőben „apró” különbséggel. A Krím határos Oroszországgal, míg – Romániánál maradva – a székelyföldi autonómiára kiszemelt, s az erdélyi magyarság nagyjából felének lakhelyet biztosító terület nem határos Magyarországgal. Az sem mellékes, hogy Oroszország katonai potenciálja és anyagi forrásai nem összemérhetők a magyar kormányéval.
Mindezeket figyelembe véve csodálkozhatunk-e azon, hogy Bukarest a kisebbségi jogok biztosításakor nem kíván olyan jogi kereteket teremteni, amelyek magukban hordozzák egy esetleges elszakadás kinyilvánításának a lehetőségét? Egy efféle eshetőség verbális tagadása magyar részről pedig semmire sem elég: ma már a határainkon túl is tisztában vannak azzal, hogy a Fidesz egyetlen ígérete sem tartott tovább, mint ameddig érdekei azt úgy kívánták. Kezdetben például ellenezte a kettős állampolgárságot, majd, amikor annak pártjára állt, tagadta, hogy ahhoz választójogot is adna. Miután pedig túljutottak már a választójog kiterjesztésén is, olyan választási rendszert teremtett, mely révén, a Kubatov-listák módjára, csak a Fidesz számára elérhető adatbázisba rendezték a határon túli új magyar állampolgárokat. A Fidesz volt az, mely a kettős állampolgársággal, s az ahhoz járó szavazati joggal gyakorlatilag annulálta a területi autonómia megteremtésének az esélyét is.
E konfrontatív politika persze csak a fi deszes hatalmi ambíciók szempontjából eredményezhet „termékeny káoszt”, a határon túli magyarok kisebbségi jogai és életlehetőségei szempontjából csak „terméketlen káoszt” jelenthetnek.Míg az RMDSZ elmúlt két évtizedes tevékenysége kivételes példáját adta annak, hogyan lehet következetes, ám az érintett felek számára empatikus, érdekbeszámító és racionális politikával jelentős eredményeket elérni a magyar kisebbség számára, s közben egy más nemzetiség által dominált ország politikájában is jelentős súllyal részt venni, addig a Fidesz és határon túli klónjainak reakciói csak a kölcsönös megértés ellehetetlenítésére, a „magyar modell” – a társadalom feloldhatatlan szétszakításának – exportálására alkalmasak, aláásva egyben a moderált román politikai erők pozícióit is. Nem kérdéses, hogy az ezek nyomán várhatóan elkerülhetetlen indulati politizálás vesztesei – lásd az Adevarul cikkét, s a krími események tanulságait – kizárólag a kisebbségi magyarok lehetnek. Ám mit érdekli ez Orbán Viktort, hisz ő csak politizálni akar Erdélyben, és nem ott élni.
Az elmúlt négy év magyar külpolitikája, s az, amit nemes egyszerűséggel „nemzetpolitikaként” emlegetnek, egyenesen vezetett oda, hogy a magyar kormányt ma nem egyszerűen megbízhatatlanként tartják számon, hanem a térségi problémák egyik forrásaként is.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
