Illetve nem teljesen: azt, hogy helyben mit tekintsenek problémának és ügynek, szintén a Lendvay utca spin doctorai és kommunikátorai határozták meg, ahogyan ők biztosították az ezek textuális és vizuális megjelenéséhez szükséges kellékeket is. És ez az, amit a politikai részvétel illúziójának nevezhetünk. A helyi aláírásgyűjtések, a polgári körök által szervezett akciók, szabadegyetemek, a buszos utaztatások a budapesti tömegrendezvényekre inkább voltak egy kormányzásra készülő pártnak a kistelepülések szintjén is látványos erődemonstrációi, mint a politikai rekrutáció és az „embereket” érintő mindennapos problémák becsatornázásának eszközei.
Amíg az akkori döntéshozók olyan, sokszor önmaguk előtt is zavaros, a kisember számára pedig végképp megfoghatatlan fogalmakkal dobálóztak, mint „új reformkor” vagy „európai integráció”, addig a Fidesz egy népszavazással sikeresen akadályozta meg a 300 (!) forintos vizitdíj bevezetését, és sütötte rá az MSZP-re az „embereket megsarcoló utódpárt” démoni bélyegét.
A politikai részvétel illúziójának eszközét persze mind a mai napig alkalmazzák: a rezsicsökkentés (és az ezt „megerősítő” aláírásgyűjtések), a békemenet, a „gazdasági szabadságharc” nem a népakarat kifejeződései, hanem a központi akaratnak az egyszeri szavazópolgár számára is könnyen érthető, dekódolható és memorizálható kommunikációs támpillérei. És mint ilyeneknek, természetesen semmi közük valós gazdasági vagy szociális problémákhoz. Szerepük mindössze annyi, hogy a fent említett egyszeri szavazópolgár általuk érezze bevonva magát a közügyek alakításába, holott ironikus módon, pont hogy nagyon gondosan ki van zárva belőle.
Felvetődik persze a kérdés: hogyan és miért lehetnek akkor működőképesek ezek a pillérek? Meggyőződésem szerint a születésünktől kezdve explicit módon belénk nevelt és implicit módon magunkévá tett nemzeti attitűd miatt. „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” – szólnak a Himnusz első szakaszának zárósorai. E megbűnhődött múlt és jövő csak egyike a nemzeti identitásba mélyen beleégett toposzoknak, olyanok mellett, mint az üldöztetés képe („Vérözön lábainál / S lángtenger felette”), a történelmi igazságtalanságok (Mohácstól Trianonon át egészen az elbukott berni döntőig) és a saját függetlenségünkért folytatott harc keserű tapasztalata (Rákóczi-féle szabadságharc, 1848–49, 1956), valamint a reálpolitikával szemben az ellenállás és a hősies önfeláldozás ethosza (vö. Görgey és Deák árulók, Kossuth a szabadság bajnoka).
Saját magunkat tehetséges, bátor, szabadságszerető, de naiv, folyamatosan becsapott és meghurcolt nemzetnek akarjuk látni és láttatni. Olyannak, amely a történelem viharaiba csak mintegy belesodródik, annak nem alakítója, csupán elszenvedője, és ezért folyamatos harcra kényszerül az őt rászedni akaró nagyobb és ravaszabb népek ellen. Történelem- és irodalomoktatásunk szintén ezen az önképen alapszik: elég belenézni bármelyik alsó tagozatos olvasókönyvbe, amely hemzseg a nemzeti romantika robusztus történeteitől az önmagukat másokért feláldozni mindig kész, erkölcsileg abszolút feddhetetlen hősökről.
A Fidesz ezeket a kultúrtörténeti toposzokat felhasználva és ezt az önképet kihasználva mondja politikáját „nemzetinek”. Kommunikációjában a magyarság a minket csak kizsákmányolni akaró Nyugat, vagyis a liberális kapitalisták (régebben Kelet, vagyis a kommunisták) játékszere, amellyel szemben az ellenállás, a „szabadságharc” nemcsak a nemzeti identitás megvédésének lehetséges, de egyedüli és szükséges eszköze. Saját politikája az „emberek érdeke”, míg más politikák legalábbis „gyanúsak”, ha nem egyenesen „hazaárulók”. A jó és a gonosz örök küzdelmeként értelmezett politikai verseny könnyen utat talál a választópolgár szívéhez, mivel korrelál annak gondolkodásával és gyerekkora óta belénevelt világfelfogásával.
Ezt egészíti ki egy önálló politikai nyelv megalkotása, amely egyrészt a XIX. század nemzetfogalmából származó kifejezések (szabadságharc, haza, Isten stb.) használatából, másrészt egy pozitív és egy negatív jelentéstartamú szó összeragasztásából áll, aszerint, hogy az általunk elutasított (vizitdíj), vagy támogatott (rezsicsökkentés) intézkedésekre akarunk-e nyelvileg ráerősíteni. (Jellemző a mai ellenzék intellektuális felkészültségére, hogy nekik eddig mindössze egy ilyen könnyen dekódolható és a közbeszédet meghatározó kifejezést sikerült alkotniuk: netadó. Használatának következményeit ismerjük…)
Aki a nyelvnek mint a világértelmezés legfontosabb eszközének erejét lebecsüli, azt hadd emlékeztessem a gyurcsányi reformintézkedésekre rásütött és azóta üstökösszerű karriert befutó nyelvi leleményre, ami nem más, mint a „megszorítások”. Ez a kifejezés egyrészt arra hivatott, hogy a szavazópolgárban felidézze a „sátáni” Bokros-csomag rémét mint a baloldal ősbűnét, másrészt pedig hogy megkövetelje az önmagához való viszony világos tisztázását mindenkitől, aki érdemben akar foglalkozni Magyarország 2004 és 2009 közti politikatörténetével. És ez az, amit a politikai nyelv és ezáltal a politikai emlékezet uralásának hívhatunk.
És ha már szóba került ellenzék, netadó, vizitdíj és megszorítás: a politika egydimenzióssá tételének harmadik pillére, a legnagyobb kormánypárt saját ellenzékének kitermelése nem más, mint a Fidesz világképéhez való igazodás, azoknak az általuk meghatározott kereteknek az elfogadása, amelyeken belül a politikát és a mindennapok történéseit értelmezzük. Az elmúlt években nem született olyan ügy, amely a demokratikus ellenzék kezdeményezésére és szándéka szerint vált volna részévé a közbeszédnek.
Fontos a megkülönböztetés, hiszen a „cigánybűnözéssel” mint témával a Jobbik hatásosan tudta tematizálni a hazai közbeszédet – úgy látszik, a szélsőjobboldali párt kommunikátorai tanulékonyabbak baloldali kollégáiknál. Természetesen nem akarom relativizálni a dolgot: az ún. „cigánybűnözést”, valamint a segélyezési rendszer esetleges kiterjesztését mint valós gazdasági (tehát nem szociológiai!) problémát semmilyen komolyabb felmérés, adat nem támasztja alá. Ezzel kapcsolatban szintén „csak” arról van szó, hogy a cigány etnikumú magyarok által elkövetett bűncselekmények látványosabbak, az „egyszeri ember” számára is sokkal kézzelfoghatóbbak, mint a fehérgalléros bűnözők (vagy a kormányzat) által elkövetett milliárdos lopások. (Ld. netadó – amíg valami nem sérti közvetlenül saját komfortérzetemet, addig a sokkal nagyobb visszaélések sem zavarnak. Sajnálatos, hogy a magát baloldalinak valló MSZP 2010-es EU-kampányában szintén a szélsőjobb logikájához és világképéhez idomult a „Miért igazságos az szja-csökkentés? Mert a munkából élőknek több pénzük marad.” feliratú óriásplakátjaival…)
A Fidesznek sikerült elérnie, hogy a baloldal az őáltala kreált világkép szerint határozza meg önmagát is, egészen addig, hogy saját kormányzására sem tud bűntudat nélkül tekinteni, és folyamatos kényszert érez a magyarázkodásra. Még nagyobb gond, hogy az általa fontosnak tartott témákra nincs adekvát válasza, illetve ha van is, azt képtelen kinyilvánítani. A mai baloldal és a demokratikus ellenzék kényszerpályán mozog. Amíg politikai haszonszerzés céljából megpróbál felülni a netadó korbácsolta felháborodás hullámaira, és közben hallgat olyan valóban fontos ügyekről, mint a cafeteria magasabb mértékű megadóztatása vagy a gimnáziumi helyek radikális csökkentése, esélye sincs arra, hogy saját politikai akaratát rákényszerítse a kétharmadra.
Ami, elnézve az ellenzék jelenlegi állapotát, talán nem is olyan nagy baj. Csakhogy itt nem az ő politikai jövőjükről van szó (az már úgysincs), hanem az ország, mindannyiunk sorsáról.
A szerző politológus, tanár.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
