A 70-es évektől a világ boldogabbik felén végigsöpört liberalizációs hullámban aztán a taxis piacot is sok helyen fölszabadították – de a szabadság nem szült rendet. A szakmába beözönlő újak fölöslegesen bolyongtak az utasokkal, mert nem ismerték az utcákat, nem tartották tisztán az autóikat, és még az árak sem csökkentek. Ugyanis megint le lehetett húzni az utast.
De időközben lezajlott a taxis piac első nagy technikai forradalma is: az emberek egyre inkább telefonon rendeltek kocsit, márpedig ennél a szolgáltatásnál nincs szükség különösebb állami szabályozásra: az utas pontosan megismerheti a szolgáltatók árait, az általuk garantált minőséget, és szabadon választhat közülük. Az utcán leintett taxik esetében viszont továbbra is meg kell védeni a fogyasztót a lehúzástól, a kontároktól, az életveszélyes tragacsoktól.
Budapest akár egy ilyenfajta árnyalt, választékos szabályozás mintavárosa is lehetne ma. A többéves huzavona után 2013-ban megszületett taxisrendelet azonban nem bíbelődött a részletekkel, bátran kimondta: minden taxi legyen egyforma, minden taxisra vonatkozzon ugyanaz a szabály. Pedig akkor már itt ólálkodott az európai kertek alatt az Uber-farkas. De még ha őt nem is vették észre, előkaphatták volna a fiókból a Gazdasági Versenyhivatal 2005-ben, az akkori taxisrendelet-tervezet kritikájaként megfogalmazott, majd 2013-ban csendben megismételt ajánlását, amelyben szépen leírták, hogyan kell értelmesen szabályozni egy piacot, amelynek ennyire különbözőek az egyes szegmensei. Az utcán szigorú szabályokkal kell megvédeni az utast a taxis hiénáktól, de semmi szükség szabályozásra akkor, amikor mondjuk egy nagyvállalat köt szerződést egy taxis céggel munkatársai átalánydíjas fuvarozására. És telefonos rendelés esetében sem. Egy ilyen szabályozás esetén az Uber megjelenése sem érte volna derült égből ménkűcsapásként a most értetlenül bámuló fővárosi döntéshozókat. Akik közül egy sem akadt, aki akár csak megpendítette volna egy ilyen szabályozás lehetőségét. Az e témában zajlott sok-sok órás viták alapján esettanulmányt lehetne írni arról, hogyan szorítja ki a primitív nagypolitikai veszekedés a racionális érvelést.
Itt tartunk most. A vita nem kevésbé emelkedett, mint eddig: betiltsuk – ne tiltsuk be; ha ők igen, akkor mi miért nem stb. Ugyanazok a taxisok panaszkodnak, hogy ők kalodába vannak zárva, akik nemrég még tiszta erőből küzdöttek a mindenkit ugyanabba a kalodába záró szabályozásért (értsd: rögzített ár).
Sokan a szabad piac hívei közül is mondogatják, persze „valamilyen szabályozás azért kell, nehogy már akárkire, akármilyen autóra bízzuk az életünket”. Pedig az Uber-technológia valószínűleg e tekintetben is übereli a hagyományos szabályozást. Az Uberen minden sofőrről, minden kocsiról pontosan lehet tudni, hogyan vélekednek róla a korábbi kuncsaftok – akiket nem lehet lefizetni, szemben egy hatósági ellenőrrel. Ez a technológia már több helyen bizonyított – szállásfoglaló portálokon az ember nyilván inkább hisz az előző vendégeknek, mint a hatóság által osztogatott csillagoknak.
Betiltani (pontosabban illegalitásba szorítani) valamit, ami ilyen nyilvánvalóan működik, van rá kereslet, kínálat, és a konkurencián kívül senkinek nem fáj – aligha bölcs dolog. Talán elő kéne venni a GVH tíz évvel ezelőtti, pártpolitikától mentes, tudományos alapokon nyugvó szabályozási ajánlásait. Kiderülne, hogy a jövőt ugyan a tudomány se látja előre, de vele azért nagyobb eséllyel lehet jó döntést hozni, mint nélküle.
A szerző újságíró
