Tarlós István a Fővárosi Közgyűlés nyitóülésén azonosította Moszkvát Brüsszellel, s ezzel persze magát is a főváros egykori kommunista tanácselnökeivel. Jól tette. Volt Budapestnek az utolsó tanácselnök és Tarlós között olyan főpolgármestere, akire sok mindent lehet mondani, de azt biztos nem, hogy ne harcolt volna foggal-körömmel a város szuverenitásáért.
Demszky Gábor húsz éven át hadakozott a mindenkori kormánnyal (igen keményen azzal is, melyben az ő pártja is benne volt), hogy a város minél önállóbban tarthassa el magát és irányíthassa intézményeit, hogy a tömegközlekedés finanszírozása normatív legyen, és ne függjön a kormány kegyétől, hogy az adóbevételek minél nagyobb része fölött rendelkezzenek az önkormányzatok stb.
Tarlós töretlen lojalitással tűrte, hogy a várost megfosszák egészségügyi, oktatási, szociális és egyéb intézményeitől, elvegyék költségvetésének és saját forrásainak jelentős részét, teljességgel megfosszák az önálló gazdálkodás lehetőségétől, a tömegközlekedésének minimális feltételeiért is olyan adósságcsapdába hajtsák bele, amiből csak a legfelsőbb kegy szabadíthatja ki, hogy egy tollvonással megszüntessék a kontrollját uniós közlekedési projektjei fölött, és egy perc alatt töröljék is valamennyit. Ő meg a tanácselnöki hagyományoknak megfelelően a háttérben morgott, szervezkedett, kérincsélt, a nyilvánosság előtt piciket csípett, nagyokat nyalt.
