Legnagyobb meglepetésemre hivatalos meghívót kaptam a magyarországi németek elűzésének 70. évfordulójáról való megemlékezésre, Budaörsre. Azért voltam meglepve, mert az eddigi két hasonló eseményre egyszer sem hívtak meg, maguknak vindikálták a jogot, hogy eldöntsék, méltó vagyok-e a részvételre saját közösségem legsúlyosabb tragédiájáról való közös emlékezésen, amely sok ezer családhoz hasonlóan engem is közvetlenül érint. Feltehetőleg azért kételkednek ebben, mert veszem magamnak a bátorságot, hogy élve az alapjogaimmal, más véleményen legyek, mint ők. Képzeljük el, mi történne, ha ez valamelyik határon túli közösség vezető személyiségével történne meg. Néhány bértollnok bizonyára rögtön rittyentne egy szaftos írást a román, szlovák stb. pofátlanságról, de lehet, hogy a nagykövetet is berendelnék. Divat ez most.
De a meghívásom csak az első meglepetés volt. A második az, hogy az eseményen beszédet mondott a kormány feje. Törtem a fejem, mire véljem ezt? Talán arra, hogy az ún. keleti nyitás látványos kudarcnak ígérkezik. A legfontosabb láncszem, Moszkva ugyanis éppen belátni kényszerült, hogy jobb a békesség a Nyugattal. Nem lennék meglepve, ha Orbán mostani gesztusát a németeknek, illetve Putyin mestert másolva, a Nyugatnak tett további gesztusok követnék.
Ha már így történt – gondolhatta a nagy stratéga –, ragadjuk meg az alkalmat és erősítsük tovább a belföldi állásokat. A beszéd legalábbis erre enged következtetni.
