Eleinte még mentegetőztem. Elmagyaráztam, hogy Winston megölelgetett, mielőtt elindultam otthonról, mire még hülyébben néztek rám az emberek: mégis ki látott már ölelgető angol buldogot? Aztán az ember megtanulja elfogadni a megmásíthatatlant. Egyrészt, hogy feleslegesen ecsetelné, hogy Winston márpedig tényleg ölelget (persze én kezdem, de az részletkérdés), bújik, akár egy kiscica, másrészt meg, hogy a szőr – ha tetszik, ha nem – marad. Rajtunk.
Kipróbáltam az összes varázshengert, ruhakefét, nedves törülközőt, kutyafésűt és -sampont – hiába. Amint kiléptem az utcára, már láttam: ami mesterséges fényben alapos munkának tűnt, az valójában teljes kudarc: telis-tele volt a ruhám finom, apró fehér szőrszálakkal. Vettünk egy ipari porszívót. Valamelyest javult a helyzet, de ha vendégek jöttek, még mindig könyörögtünk, hogy ne vegyék le a cipőjüket, mert hát mit gondolnak majd rólunk. Aztán egy idő után elengedtem az egészet: méltóságteljesen sepregettem a szőrszálakat, mintha valami méregdrága gyapjúpulóvert igazgatnék magamon, és nem úgy néznék ki, mint aki akarata ellenére közeli kapcsolatba került egy birkanyájjal. A minap kiterítettem a frissen mosott fekhelyét a gangra. Ahogy megráztam, úgy szálltak a fehér szőrszálak a kora reggeli napfényben, akár a porhó. Nevetnem kellett. A szőr esztétikája.
Ma reggel levettem a szárítóról a fekete rövidnadrágom. Telis-tele volt fehér szőrszálakkal. Elsírtam magam. Hát ennyi maradt. Egy üres póráz, egy apró urna és némi fehér szőr. Por és hamu. Visszaraktam a nadrágot a szárítóra, anélkül, hogy lesepertem volna róla a szőröket.
Hamarosan, gondolom, a vendégek is levehetik majd a cipőjüket nálunk. Attól sem kell többé tartanom, hogy belépek a lakásba, és Winston az itatójában ücsörög, strandfürdővé alakítva a konyhát meg az előszobát. Mert tudják, mi a lehetetlen küldetés? A vizes szőrt feltakarítani.
