A kis lépések és a halogatás főszabálya alól a 2014-es év sem volt kivétel. Nem került terítékre az európai nagypolitika asztalán a valutaunió reformja, leszámítva a gazdasági növekedésre történő, általános és imaszerű utalásokat. Az EU tanácsát 2014-ben Görögország és Olaszország elnökölte. A két déli kormány – amelyet egy-egy teljesen rendhagyó koalíció vezet – az év során meg akarta volna erősíteni az uniós kormányzás déli dimenzióját. Ez a görögöknek – saját permanens válságuk és az EP-választások árnyéka miatt – kevéssé sikerült. Olaszország annyit elért, hogy Matteo Renzi (kétségkívül az év embere az európai politikában) napirendre tudta tűzni az európai fiskális szabályok rugalmas alkalmazásának ügyét.
A rugalmas (az üzleti ciklust tekintetbe vevő) költségvetési politika nem elégséges, de mindenképp szükséges feltétele a kilábalásnak, s az ennek érdekében való fellépés nem is volt eredménytelen. Az átmenetileg megnövelt fiskális mozgástér mellett azonban másra is szükség van. Egyrészt arra, hogy az Európai Központi Bank (ECB) explicit felhatalmazást kapjon az aktívabb beavatkozásra a defláció ellen. Másrészt – miután a bankunió néhány eleme már megvalósulni látszik – szükséges az is, hogy lépések történjenek a fiskális unió további elemeinek bevezetése felé, az eurózónán belüli pénzügyi kockázatmegosztás érdekében.
2015-ben Lettország és Luxemburg elnökli az EU tanácsát. Előbbi a megszorító politika mintaországa, utóbbi az EU egyik leggazdagabb társadalma – akár ellenérdekeltnek is gondolhatnánk őket. Mivel azonban Lettország tanult saját tapasztalataiból, Luxemburgot pedig egy balközép koalíció vezeti, mindkettőnek van esélye arra, hogy konstruktív módon keresse a – gazdasági, szociális és politikai értelemben is – súlyosan polarizált EU tagországai közötti közös nevezőt, előremutató megoldásokat.
A 2014-es évnek a kis lépések ellenére volt reménykeltő fejleménye, mégpedig a beruházások ügyének zászlóra tűzése. Az, hogy a 2012-ben elindított bankunió reálgazdasági hatásai még nem mutatkoznak,miközben a fiskális unió politikai támogatottsága hiányzik az eurózóna centrumországaiban, szükségessé tette, hogy az EU közvetlenül vállaljon szerepet a beruházások élénkítésében.
Az eredmény azonban egyelőre a félsikernél is kevesebb. A szociáldemokratáknak éppannyi erejük volt a májusi választások után, hogy Jean-Claude Junckerből, az új kereszténydemokrata bizottsági elnökből kicsikarjanak egy ígéretet egy 300 milliárd eurós beruházási programra. Azt viszont már nem tudták elérni, hogy ez a program tartalmazzon új forrásokat, ami a fellendüléshez nélkülözhetetlen lenne. Deflációs környezetben pedig kérdéses marad bármekkora beruházási kampány makrogazdasági hatása.
A defláció (a reálgazdasági visszaesést okozó általános árszínvonalesés) ellen elsősorban a központi bank tudna fellépni, de 2014 itt is inkább a halogatás éve lett. Csak a retorika szintjén lépett nagyot (sőt óriásit) az ECB, amelynek vezetője, Mario Draghi többször is felsorakoztatta már a mennyiségi lazítás melletti érveket.
Draghi augusztusi előadása, amelyet az amerikai jegybanki konferencián, Jackson Hole-ban mondott el, valószínűleg 2014 legfontosabb beszéde volt az EU szempontjából. Ebben definiálta, hogy a fiskális, monetáris és szerkezeti politikáknak milyen kombinációja vezethet fellendüléshez Európában. Maga az ECB azonban a gyakorlatban nem lépett (nem léphetett), a halogatás pedig szükségképpen a fellendülés elakadásához, újbóli elbizonytalanodáshoz vezetett.
A halogató politika már 2013-ban is jellemző volt. A fontos kérdéseket akkor azzal lehetett félretolni, hogy „majd a német választások után”. Aztán a választások után is maradt a hallgatás és halogatás, mivel a szociáldemokraták – akiktől a változás várható lett volna –, fontosabbnak tartották a nagykoalíció tető alá hozását, mint az európai válság megoldását.
Ha egy nagy ország begörcsöl az EU-ban, annak következményei másokra is súlyosak lehetnek. Ezért hasonlíthatjuk a német problémát a brithez – noha Németország kételyei ellenére nem fontolgatja az EU-ból való kilépést.Mindkét nagy országról elmondható, hogy a főáramon kívüli protestpártok (a brit UKIP s a német AfD) nyomást gyakorolnak a vezető jobbközép pártra, sőt a teljes politikai elitre.
A két belpolitikai vita tárgya azonban eltérő. Míg a brit esetben a politikai vezetés a szabad munkavállalás előnyeit és az egyenlő elbánás elvének fontosságát nem képes elmagyarázni a társadalomnak, addig Németországban az euró normális működésének feltételeit. A brit és a német vezetési kudarc árt egész Európának. A populista pártok nyomása elegendő ahhoz, hogy megbénítsa a gondolkodást egy országon belül, s gátolja az EU-szintű reformok előrehaladását is.
A szőnyeg alá söprő brigádok pedig már 2017-re gyúrnak, amikor is elnökválasztás lesz Franciaországban és Bundestag-választás Németországban. Ugyanerre az évre eshet a brit népszavazás az ország EU-tagságának fenntartásáról.
A szőnyeg azonban valószínűleg nem vár 2017-ig, hiszen idén is lesznek fontos választások. Szavaznak az állampolgárok Spanyolországban és Portugáliában, valamint Görögországban (és esetleg Írországban) is. Ezek az országok az EU-ban az ún. perifériához tartoznak, viszont ők szenvedték a legtöbbet a válság éveiben. Az ebből származó felhajtóerő az új évben új politikai minták, formációk megjelenéséhez vezethet – kihatva az EU-ra is.
A 2015-ös brit és lengyel választások jelentőségét sem szabad alábecsülni, hiszen az ottani euroszkeptikusok hangereje és támogatottsága nem kis mértékben függ attól, hogy Európa gazdasága hogy muzsikál. Az pedig, hogy a brit és a lengyel választáson éppen ellenkező előjellel hangszerelik majd az EU-n belüli migráció kérdését, épp elegendő lesz ahhoz, hogy ezen a téren érdemi változás ne történjen idén.
Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk említést a legsúlyosabb külpolitikai tényezőről: az ukrán helyzet elfajulása újabb csapás az EU amúgy sem rózsás gazdasági kilátásaira. Az Ukrajnában kialakult állapotokra senki sem lehet büszke, a feleknek (beleértve Oroszországot is) együtt kellene keresniük a politikai rendezéshez és a gazdasági talpra álláshoz vezető utat. 2014-ben ezt is sikerült szőnyeg alá söpörni, utat nyitva az egyre költségesebb gazdasági hadviselésnek és a fegyveres konfliktus befagyásának, minden perspektíva nélkül.
A „szőnyeg alá söpörni” kifejezés egyébként Brüsszelben ritkán hallható. Helyette a döntéshozók „a labdát a magas fűbe rúgják” (kicking the ball into the long grass), de mondhatnánk azt is, hogy a mocsárba vagy a lelátóra.
A módszeres időhúzásért az európai társadalom nagy árat fizet: pangó gazdaság, magas munkanélküliség, növekvő szegénység és egyenlőtlenségek. Az elmúlt években azonban azt láttuk: valódi változást a statisztika nem, csak a robbanás közvetlen veszélye tud kiváltani. Lesz okunk aggódni idén is.
A szerző közgazdász, 2010–2014 között az Európai Bizottság biztosa
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
