Néhány példa: előbb titkosítják, aztán megszüntetnék a lomtalanítást, ami nemcsak az ebből élő csapatoknak, hanem sok szegénynek is ingyenbolt kalandos kínálattal. Felszámolták a nagy kínai – és még sok, ennél kisebb és valóban laza számlafegyelmű – piacot, ezzel megint csak a kevés pénzűeket zárják ki az utolsó lehetőségek egyikéből. Megszűntek az olcsó önkiszolgáló éttermek a szaftos főzelék esélyével.
A plázákban lévő helyettesítőik épp olyan drágák, mint ezeken a helyeken bármi. Melyik benzinkúthálózat szűnne meg, ha nem a legolcsóbb, a Lukoil. (A szegénységet nem csak úgy lehet elképzelni, hogy egy szobában kilencen várják azt a két órát, amikor van kártyás áramuk, az is idetartozik, hogy a húszéves autót jó lenne havonta legalább egy-két napon használni.)
A pénzteleneket nyomja az ország azzal is, hogy januártól nem temeti el a szegények hallottait, nekik kell elkaparniuk őket valahogy; az is, hogy megszüntették a tűcsereprogramot, amely nem a Rózsadombon működött, hanem igény szerint, tehát a VIII. kerületben. És még mi minden!
De ha mindez nem elég, itt vannak még a nagy közös antiszociális rendszerek, amelyeket mintha csak arra programoznának, hogy ne áldozzanak erőforrásokat ott, ahol nem számolhatnak a siker azonnali esélyével. Ezért a közoktatás a szegényebb gyerekből fő szabály szerint örök vesztest farag, az egészségügy a kevéssé fizetőképes pácienseket nagy számban kénytelen kiselejtezni, miközben a közgyógyellátás szerényen visszahúzódik.
Közösségi lakásépítés lényegében nincs, aki tehát egy szobába születik a három testvérével, és gyerekkora a törvényszerűségek, és nem a csodák jegyében telik, felnőttként legjobb esetben egy olcsó albérletig jut. Egyre nagyobb valószínűséggel nem ebben az országban. Ha valakit megerőszakolnak, teherbe is eshet. Aztán elvetetheti a magzatot – ha van rá pénze. Erre valahogy tán a legelhagyottabbak is szereznek. Hogy ki-ki hallgathasson aztán – mint a szegénységéről – a szégyenről, ami nem az övé, de egyedül ő viseli.
