Ha valamiért eszébe jutna a mai magyar miniszterelnöknek, hogy értelmiségiek véleménye után érdeklődjék, alighanem Polgár Miklós fényképeit raknám elé egymás után. Rajtuk kicsiny, bizakodó arcú, reménykedő szemű fiúcskák vagy lányok a tatabányai Mésztelep házai előtt. Barázdált arcú öregek. Így néztek volna föl nagyapáik Gömbös arcába, ha erre kocsizik. Ükapáik Tisza Kálmánéba, de sose járt erre. Utoljára II. József, a kalapos király vagy tán Mátyás, az igazságos simított végig a gyerekek fején, a macska szőrén.
A szegény gyerekeknek nyílt az arcuk. Bizalommal nyújtják oda a kezüket annak az ismeretlen, ősz szakállas, furcsán beszélő, süket bácsinak, akinek csak azt a szavát értik: megengeded, hogy lefényképezzelek? Mennyire reményt keltő, hogy egy felnőtt tőlünk kér engedélyt. Hogy látszani fogok. Hogy én és nem más lesz a képen. Az új trikóm. Apa és anya nem kér tőlem semmit: ők parancsolnak. Az iskolában nem kérnek tőlem semmit: ott parancsolnak. Most annyit kérnek tőlem, hogy legyek. Hogy látsszam. Állhatok oda? Oda állsz, ahová akarsz. Szólhatok a testvéremnek? Kérlek, szólj neki! És amikor már el is felejtettük az egészet, ez a furcsa, érthetetlen felnőtt újra jön, és kezében fényesen, tisztán én vagyok, én, akinek még soha nem volt képe, és akinek a képét anya most odatűzte a csorba tükör mellé. Még, még, még, ugye eljössz máskor is? És a Mésztelepen kinyílnak az ócska ajtók, innen is, onnan is gyerekek futnak elő, az én kezemet fogd, most én jövök, megnézhetem? És anyák hívják be szemérmesen, díjbirkózó apák ölelik magukhoz kicsi lányukat ellágyulva. A hideg, a hónap végi éhség, a belőlem nem lett semmi, belőle nem lesz semmi, belőlünk nem lesz semmi rideg nyomorúsága behúzódik a gyerekbizakodás melege mögé.
A Tisza menti falvak még szűkölőbb, még kínlódóbb vérlázító szegénysége cigányokkal és szürke cigányokkal már dermesztőbb képeket mutat. Kopár, Kassák Lajos-os, Tar Sándor-os, Borbély Szilárd-os, végsőkig kifosztott tájak és arcok.
És itt emeljük fel a fejünket és nézzünk a tükörbe. Látjuk-e egykori, negyven évvel ezelőtti önmagunkat? Azt, aki kötelezettségének érezte, hogy mindenkor a szegények és megalázottak pártjára álljon? Mikor kezdtünk el félrenézni? Mikor hallgatott el bennünk a lelkiismeret, amely a hatvannyolcas baloldali szabadságot és egyenlőséget, de legalább annyira testvériséget hirdette. Amikor a szociográfus könyvek, filmek, képek a falvak széléről, a városi gettókról nem távoli tájak voltak, hanem a mi hazánk. Amikor őszintén hittük, hogy az 1976-os cigánytelepi fiúk nem jutnak ugyanoda, ahová az apjuk és a nagyapjuk – mi teszünk róla. Látszólag csak velünk ment tovább a világ: ők ott maradtak. Polgár Miklós képein az arcok Örök Arcok. Csak a miénk változott és változik: vajon kivé, mivé? Róluk tudjuk, hogy kicsodák. De kik vagyunk mi, akik őket nézzük?
Munkát adok
Már ás, amikor felébredek. Flórika az ablakpárkányról nézi. „Mit csinál?" „Ássa nekünk a földet." Bámuljuk. Egyenletesen, nyugodtan ás. Szálas alakjában van valami megnyugtató. Lemegyek. Megemeli furcsa bosnyák sipkáját. „Jó reggelt, doktor úr!"
Amikor jövök haza, a betont keveri. „Gyerünk, gyerünk, öreg, ne lazsáljon! Nincs megállás, nincs beszélgetés!" – kiabálja nevetve a munkavezető. „Hát az aztán igaz, hogy ilyenkor mennie kell! – mondja nekem az öreg. – Tetszik tudni, amikor a hidat építettük, az egyikünk az ácsolatról béesett a betonba. Akkor aztán a mérnök úr azt mondotta nékünk, hogy töltsük tovább, ő nem szedeti szét ezt a többnapi munkát. Inkább fizeti az özvegyének havonta a 100 pengőket. Derék, szavaálló ember volt a mérnök úr. Azóta is fizeti a havi díjakat." „Hányba' volt ez, Pista bácsi?" „Harmincegybe', doktor úr. Akkor még tudtak építeni, tetszik tudni."
|
| Polgár Miklós 80 című felvétele |
Feleségem szemrehányóan fogad: „Te itt egy nyolcvanegy éves embert dolgoztatsz a tűző napon. Ha nem tudnád, délután megszédült, le is kellett ültetni. De azóta újra dolgozik." „Nincs igazad – válaszolom –, jót teszek vele. Munkát adok neki és jövedelmet. Most három nap alatt megkeresi a nyugdíja felét. Mi az a nyolcvanegy év? Jobban bírja a munkát, mint én. Különben is, hogy kiegyensúlyozzuk, holnaptól egy tizenhét éves munka nélküli fiú fogja festeni a kerítést." Nem nevetünk.
Este bankárokkal megyek vacsorálni. Ahogy végigballagok a kerten, látom, hogy az árnyékban még motoz valaki. „Jó estét kívánok, doktor úr!" „Mit csinál itt még, Pista bácsi?" „Hát, tetszik tudni, lassan megy már nékem a szedelődzködés. És ugye az a kis szédülés. Doktor úr, jó munka ez. Ne tessék mást híni. Holnap kicsit korábban kezdenék."
Az autóban nézem a fényes várost. Most botorkál haza, botjára támaszkodva. Mit látott ebből a városból? Rozsdamarta, holtsápadt, szürke szutykos, kávészín, fakózöld édes anyaföldet. Emlékeznek ugye: „itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld. Egy vaslábasban sárga fű virít."
Rendelünk. Azon este megettem az öreg háromnapi bérét. Munkát adok. Jó ember vagyok.
A világ megáll, majd újraindul
Eredetileg csak jó és nyitott arcokat keresett. Világából korábban egymás után potyogtak ki a szegények: a szegény arcok, tárgyak, házak, események. Tudta, hogy vannak, távolról és felülről sajnálta is őket. Csakhogy a gazdag arcok zártak és üresek. A gazdag terek, tárgyak, házak, események mindenkié és senkié. A szegények arca autonóm. Önálló. A szenvedés és a gond magához rántotta a fényképészt. Először még föl se ismerte, hogy itt nem témát, időt elverő hobbit, hanem életet talált. Ennek a rátalálásnak, újrahumanizálódásnak, társadalmi és emberi felelősségnek a folyamatát mutatják a képek. Ismét lehet embernek lenni: félni és félteni, gyöngédnek és megértőnek lenni, ahogy a felvilágban nem. Kérded, mi értelme az életnek: talán, hogy hírt hoztál
a reménytelenül reménykedőkről.
A jó fényképen, írja Capa, megáll, majd újra elindul a világ. Polgár Miklós képei az én avatatlan ízlésem szerint ilyenek. Tudom, hogy a magányos fa nem volt és nem lesz magányos. Tudom, hogy a kisfiú épp csak megállt és szökdécselve mindjárt tovafut, de vele együtt éppen megállt a világ és majd el is szalad. Zbigniew Herbert írja: „Mikor megáll a világ / Ez csak egész ritkán fordul elő. A föld tengelye csikorog és megáll. / Ilyenkor megáll minden: a viharok, a hajók, a völgyekben legelésző / felhők. Minden. Még a lovak a réten is mozdulatlanná dermednek, / mint egy félbehagyott sakkjátszma figurái. / A következő pillanatban újra meglódul a világ. Az óceán nyel és / okád, a völgyek füstölnek, a lovak a feketéről a fehér mezőre lépnek. / És hallatszik, ahogy nagy dördüléssel egymáshoz csapódnak a levegőtömegek."
Ezek a képek reményt és hitet visznek a Mésztelepre és a Tisza menti falvakba: létezünk. Van rólunk kép. Nem felejthetnek el teljesen. Mi tudjuk, hogy el vannak feledve. A képek semmit se jelentenek az ország hatalmasainak. De reménykedjünk benne, hogy egyszer, valami csoda folytán a mozdulatlanná dermedt lovak a feketéről a fehér mezőre lépnek. És jó tudni, hogy egy barátunk, egy pimasz vörös gyerek a Fürst Sándor utcából, egy nagypofájú a Marx Károly közgazdasági egyetemről, egy minden kockázatosra és testvérire kapható a Pénzügykutató Intézetből rátalált fiatalkori magára, és fényképeivel ösztökéli ezt a mozdulatlanná dermesztett lovat: mozdulj, menj arrébb, neked már régen a fehér kockán a helyed! Itt az idő, hogy körülnézzünk a fekete kockán, mert csak így és együtt léphetünk a fehérre!
