De ne fantáziálgassunk itt! Maradjunk a valóság rögös talaján, ahol a sorbaállás jelensége is szárba szökkent. Vigyázat, nem a szovjet típusú, hiánygazdaságon alapuló és életvitelszerű sorbaállásra gondolok, hanem arra, amit a fogyasztói társadalom árutúltengése szült. Persze ott is akad olyan, amelyik nem nyújt választási lehetőséget a sorba állóknak, és egyedül csak azt garantálja, hogy semmiképpen se az érkezési sorrend érvényesüljön, amint ezt bárki megtapasztalhatta, aki – sorszámmal a kezében – valaha is egy bankfiókban vagy közintézményben várakozott.
Csakhogy én most az olyan sorbaállásról szeretnék beszélni, ahol tág teret kap az ember önszervezési képessége. Ennek két változata létezik. Az egyik az, ahol a sorral kapcsolatban értelmezési lehetőségek adódnak, a másik az, ahol pedig választási variációk. Az első csoportba tartoznak a péknél, hentesnél, piacon, orvosnál vagy akár egy távolsági buszmegállóban keletkező sorok. Ezeken a helyeken ugyanis gyakran felmerül (vagy úgy lehet tenni, mintha felmerülne), hogy akkor most hol is van valójában a sor vége. Máskor meg az nem világos, hogy két sor van-e, vagy csak az az egy olyan furcsán kanyarodik. Vagy éppen nyilvánvaló, hogy két sor van, de az már nem, hogy melyik hová tartozik.
A világ más tájain – mindegy, hogy szegény vagy gazdag tájain – erre kétféle válasz van:
1. A frissen érkezett kuncsaft megkérdezi, hogy ki az utolsó a sorban, és amikor ezt megtudja, jelzi, hogy mostantól fogva ő vette át a stafétát. Ebben a variációban még sorba se kell feltétlenül állni, lehet összevissza ácsingózni, üldögélni, konfraternizálni.
2. Több kiszolgálópont esetén egyetlen központi sor képződik, ahonnan érkezési sorrend szerint hívják a megüresedett helyekre a várakozókat. Nem lehet eltéveszteni.
Tagadhatatlan, hogy mindkét módszerben van némi praktikum, de a sorbaállást mindkettő egy eleve elrendeltetett, gépies tevékenységgé degradálja, a sorban álló személyét pedig egy akarat nélküli bábbá fokozza le. És sajnálom, de mi ezt nem fogadhatjuk el, ez nekünk mélységesen nemzetidegen, úgyhogy innen üzenjük a világ tájainak meg az éppen soros Sorosnak, hogy csillagsorunkba ne véljen fonódni, mert a magyar sorkérdésekbe beleszólni nem engedünk, azok kizárólag csak miránk tartoznak.
Ennek az elvnek a jegyében a fent vázolt két sorhelyzetben a magyar ember nyomatékkal érvényesíti leleményét, kitartását, sőt rendelkezésre állás esetén a testi erejét is, és becselezi magát a sor legelejére. Amennyiben ez nem sikerülne neki, vagy alkati, esetleg életkori alapon meg sem próbálja, akkor a sor végéről fejezi ki rosszallását a helyzethez illő mimikávál, morgással, gesztikulálással és igen erős önemésztéssel.
Így áll hát a helyzet, amikor értelmezni kell a sorokat. Kissé problematikusabb az, amikor választani kell közülük. De minket nem riasztanak vissza a kihívások – gondoljunk csak Dugovics Tituszra! –, úgyhogy éppenséggel ez a – többek között – szupermarketekben dívó sorbaállási módozat az, amelyik a legjobban fekszik nekünk. Csak persze kell hozzá egy társ, bármilyen idegesítő is legyen az egyébként. Erre bátorkodtam célozni a cikkem elején.
Ugyanis – minden említett hátulütője ellenére – egy partner egész pozitív szerepet tölthet be a vásárlási folyamatban. Például amíg én beállok parizerért, ő elmegy kenyeret venni. De sors- vagy sordöntő szerepe majd a pénztáraknál lesz, ahol is választani kell, hogy melyikhez álljunk be.
Éltem én eleget Nyugaton, tudom, hogy csinálják ők ezt: személytelenül körülvizslatnak, majd beállnak a szerintük legkisebb sorba, birkatürelemmel végigvárják, bármi történjék is ott, és ha ketten vannak, még povedálnak is közben. Micsoda csacsiság!
Először is ki mondta azt, hogy a legrövidebb sor a leggyorsabb? Arra persze nem gondol a nyámnyila nyugatija, hogy talán azért vannak ott kevesen, mert oda nem is érdemes beállni? Ennek megállapításához persze terep- és emberismeret szükséges. Én speciel már vásárlás közben elkezdem studírozni a pénztárosokat. És még így is előfordul, hogy tévedek! Arról nem is beszélve, hogy hiába egy Speedy Gonzalez az a kasszírnő, ha éppen olyan problematikus vásárlóval van dolga, amelyik képes leblokkolni egy egész bevásárlóközpontot. Mert vannak ilyenek!
A fő gond az, hogy mindössze néhány másodperc áll az ember rendelkezésére, hogy egy ilyen többtényezős, nagy horderejű kérdésben döntsön. Hát ilyenkor jön jól a családi összetartás: az egyikünk ide áll, a másikunk oda, ha hárman vagyunk, akár három pénztárat is lefedünk. De persze fontos a jó kommunikáció is. Én csak annyit kérek az enyéimtől, hogy ne bambuljanak. Csőlátással semmire se megyünk! Járjon a szemük, mint az ablaktörlő: hol a saját pénztárosukat nézzék, hol pedig engemet, csak így tudunk gyorsan reagálni, ha megnyitnak egy újabb pénztárt vagy az egyik addig kimondottan gördülékenyen haladó sorban tumultus támad.
És még valami: egyezményes jelekre és az utasítások gyors végrehajtására van szükség, különben hiába hadonászik, hörög ott az ember, hogy menj már át a másik pénztárhoz, te szerencsétlen, hát nem látod, hogy megszaladt a sor!... Ilyenkor aztán könnyen hangzavar támad, esetleg azt a benyomást kelthetjük vásárló feleinkben, hogy veszekszünk, vagy egymás megfenyítésére törekszünk. De nem kell ettől megijedni, más családok is mutogatnak, anyáznak egy ilyen kényes helyzetben. Nem is lehet ezt másképp, ha eredményt akar elérni az ember. De még ha nem is ér el: mi legalább megpróbáltuk. Nem pedig vesztegettük ott az időnket, mint nyugati sortársaink szokták. És ha közben az asszony egy kicsit megsértődik, hát, istenem, megsértődik. A legközelebbi sorbaállás úgyis újra összekovácsol minket.
