– Sárvár, Sárvár – ízlelgettem ezt a szép szót, mire a hároméves gyerek megböködte a térdemet.
– Apa, mi az a Sárvár? – kérdezte a hároméves, akivel amúgy a bölcsiből jöttünk éppen, de a kelenföldi pályaudvaron át, ami nagy kerülő, ám imádja a gyerek, mert az aluljáróban mindig vannak zenészek. Múlt hónapban feltűnt egy Jim Morrison-fejű gitáros, akihez egy hét múlva csatlakozott egy másik Jim Morrison-fejű gitáros, pár napig együtt játszottak. A gyerek imádta őket, de nem mert pénzt dobni a gitártokokba, én dobtam helyette egy kis aprót.
– Apaaaaa! Mi az a Sááárvááár? – toppantott a hároméves, mire a zsebembe nyúltam.
– Az egy város – válaszoltam, s adtam annak a szegény lánynak egy kétszázast.
Két nap múlva is én mentem a bölcsibe a gyerekért, s kerültünk a kelenföldi pályaudvar felé megint, mert már előreörültünk a zenészeknek. S nemhiába, mert megpillantottunk egy új muzsikust, egy nagydarab, karakteres fejű szaxofonost, aki éppen úgy nézett ki, mint egy öreg Frédi a Frédi és Béniből. Nem szénfekete volt a haja, hanem ősz. Úgy nézett ki, mint Frédi apja.
– Odanézz, Frédi apukája szaxofonos lett! – mondtam a háromévesnek, aki ezen nagyon csodálkozott, mert kiderült, hogy még nem ismeri a Frédit és Bénit. Megálltunk, hogy az öreg Frédit hallgassuk, s ebben a pillanatban odalépett hozzánk egy kék szemű, hamvasrózsás arcú szőke kislány, lehetett úgy húszéves. S azt hadarta, hogy ez nagyon ciki helyzet, s tisztában van vele, milyen ócska, lenyúlós duma ez, de hát az van, hogy tényleg vonatjegyre gyűjt, ellopták minden pénzét, adnék-e egy kis aprót, mert ő még ma haza akar vo…
Nem fejezte be. Annyit mondott, hogy izé… Hát izé…
Ez volt az a pillanat, amikor felismert minket.
Én meg álltam ott a gyerekkel, s eszembe jutott Sárvár. Illetve az, ami maradt belőle. A találkozó másfél évtizede, két nap buli, evés-ivás, nem emlékszem semmire, csak a kényelmes szállodára, s arra, hogy a kollégákkal sokat röhögtünk, milyen jó volna tudni, hogy min. Kár, hogy nem írtam föl valahová. Ez a kis koldus, aki ártatlan tekintettel belehazudott a képembe a kelenföldi pályaudvaron, talán ha ötéves lehetett akkor. Biztosan oviba járt még, tán őt is sokszor cipelte az apja, s vettek útközben sajtos pogácsát. Vagy tepertőset. S biztosan ők is sokat nevettek.
Nagyot nyeltem, mi lesz most, hogyan tud ebből ez a hamvas arcú kis nő kikeveredni, s azt vettem észre, szurkolok neki, hátha sikerül. De akkor a gyerek megböködte a térdét.
– Néni! Néééni! Messze van az a Sááárvááár? – ezt kérdezte a koldustól a hároméves. Én meg néztem a nőre, láttam, megrebben a szeme, s gondolkozik, vajon mennyit hazudhat egy kisgyereknek.
