A rosszlét távlata

2015-12-02 11:00:00

Az úgynevezett baloldalon nem kevesen gondolják, hogy 2018-ban nem lesznek választások Magyarországon, vagy ha mégis, akkor olyanok lennének a szabályai, hogy „Csak a Fidesz” futhatna be győztesként. „Lefutott meccs!” – hiszen bármikor lehet újabb rezsicsökkentés, menekültáradat miatti hisztériakeltés és rendkívüli állapot: ebből csak az uralmon lévők jöhetnek ki jól. Ha sokan gondolkodnak így, akkor merőben elméletivé válik az a kérdés, hogyan is szűnik meg az önkényuralom, mert hiszen nem szűnik meg. Ez önbeteljesítő jóslat.

Ha az ellenzék politikusainak ez a várakozása, abból két egymást erősítő válasz adódhat. Az egyik: a fennálló hatalommal való együttműködés megszakítása vagy minimumra szorítása, ami napról napra bizonyítja, hogy új díszletek között működő diktatúrával van dolgunk. A másik: az ellenzéki pártok a közönséget együtt győzik meg a mai helyzet romlásának a valószínűségéről, így egymás közötti versenyük nem a (kilátástalan) mandátummaximalizálásra irányul, hanem az általuk kínált alternatívák közül a leghitelesebbek kiválasztására. Az ellenzéki blokk kialakítására alkalmas, az ellenzék lehetséges választóit néhány hónapig aktivizálni képes előválasztások mindkét válasz képviseletére megfelelnek: ha majd választásokon is lehet győzni, akkor legyen alternatíva, amit a közönség megismer és elismer.

Az előválasztás alkalmas arra, hogy a kormányellenes szavazókat mozgósítsa. A több hónapos vetélkedés során a valódi kérdés: kinek a mondása erősebb az agrárkérdésben, aki ebben az ügyben az ellenzéki blokk arca lesz (Gőgös Zoltán, Szabó Tímea vagy más?); ki mondja ki, hogy a költségvetési hiány kezelésében vagy a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésében meztelen a király (Bokros Lajos vagy Bodnár Zoltán?). A végeredmény az, hogy a választó el tudja képzelni, ezzel a csapattal nyerhet, s hogy „Orbánnak mennie kell!” Az előválasztás – talán – képes a mai plasztikpolitikusoktól elválasztani a hús-vér embereket, meggyőzni a választót, hogy nem csak az igaz, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, de valóban „van más választás...” Az a nap, amikor valóban szabad választások lehetnek, nem magától jön el.

Persze ha az ellenzék nem az Orbán-rendszert igyekszik leváltani, hanem egyes tagjainak osztalékát akarja biztosítani (ki kaphat biztos befutó helyet az egyre kevesebb befutó helyet ígérő listán?), akkor könnyen előfordulhat, hogy megismétlődik a lengyel baloldal kudarca, az ellenzéki pártok egyenként esnek ki a parlamentből. Akinek ugyanis az elképzelt osztalékkal már teli, „foglalt” a keze, az nem nyújthatja azt együttműködő partnerének. Ilyen egyszerű a világ az Or-bánságban: a rablott jószág feletti osztozkodásban nincs szolidaritás. Nincs szolidaritás a szegényekkel, a menekültekkel – a hatalmon lévők egyaránt eltakarítják őket az aluljárókból, a szemünk elől. Miért lenne szolidaritás az ellenzék politikusai között? Majd ők is eltakarítják egymást a szemünk elől.

Ha pedig nem választások „fülkeforradalma” söpri el ezt a provinciális, városellenes, a faluvégi disznóól és a ház végi stadion közötti felvilágosulatlan abszolutizmust, akkor három lehetőség között választhatunk: 1. tartósan fennmarad; 2. összeomlik magától vagy a Vezér kihullása miatt, vagy azért, mert fenntarthatatlan; 3. sikeresen szerveződnek a magyar Bastille lerombolására a demokrácia, az ember és polgár nyilatkozatának hívei.

Marabu

A Vezér liberális blablának minősítette a szabadság, testvériség, egyenlőség értékeivel és máig hatóan forradalmi jelszavaival kivívott egyetemes, európai rendszert. Vazallusai közül senki sem figyelmeztette, hogy ezek nélkül nincs modern világ, csak nyomorult nemzetállamukba zárt osztályok harca. Ha kétségbe vonják az amerikai vagy a francia forradalom vívmányait: a szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, a nem, faj, vallás szerinti megkülönböztetéstől mentes testvériséget, akkor minden demokratikus rendszer alapját, az emberek jólétét kérdőjelezik meg.

Persze tudom én, hogy itt és most nem a nép java, hanem csak javai a fontosak. Amikor a javak megszerzésére irányuló szándék az elsődleges, akkor mit számít a szabadság, hiszen kenyérrel él az ember. Kevés volt a 25 év, hogy megtanuljuk: „Szabadság nélkül nincs kenyér!” Hazánkban a szabadság alapja: a tulajdon, az önrendelkezés szabadsága alig negyedszázados. Hazánkban a törvény előtti egyenlőség története is csak alig 25 éves. Az uralkodó osztályok mindig a törvény felett álltak, szabad volt nekik lopni svábtól, zsidótól, burzsujtól, gazdagabbaktól; a szegények, a nincstelenek számára pedig az volt természetes, hogy ők talán elcsusszanhatnak a törvény zsinórmértéke alatt. Egy olyan országban, ahol a miniszterelnök – a törvény első szolgája – egy „nem taggyűlésen” azt mondhatja, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet!”, ahol háborítatlanul lehetett a törvény másik első szolgája egykori hírszerző szt. tiszt, ahol a törvény harmadik első szolgája lehet „jó helyen és jó időben”, ott mindenki úgy hiszi, hogy neki is lehet. No, nem lopni, hanem, ahogy Sárközy Tamás professzor szokta mondani: „lopikálni”.

Persze büntetlenül, sőt bűntelenül „lopikálni” történelmileg megszokott szolgatempó, cselédtempó. A cseléd jövedelem- és vagyonszerzése egyfelől azon múlik, hogy alázatosan kiszolgálja-e urát, és ehhez másfelől gond nélkül társulhat, hogy annak háta mögött gátlástalanul meglopja őt. „Fel se tűnik!” – ha eltűnik a birtokról, a gyárból ez és amaz, attól a nemzet vagyona nem lesz kisebb, csak a megoszlása változik, mondják sokan. Igen ám, ma már nemcsak vaskos elemzésekből (pl. Acemoglu–Robinson: Miért buknak el a nemzetek?), de a mindennapjainkból is tudjuk, hogy a normává vált magatartás: vagyis a várakozás által irányított viselkedési szabályok képesek lezülleszteni egy családot, egy falut, egy régiót, egy országot; hiszen minek erőfeszítéseket tenni a megélhetésért, ha éppenséggel lopni is lehet?

Aki a maga erőfeszítéséből, a maga teljesítményével, a maga szabadságával, a maga szabadságának épülése érdekében szerez tulajdont, az magától miért lopna? Annak a boldogulása azon múlik, hogy vevőit jól szolgálta-e ki. Ahogy a piaci társadalmakban vallják: „A fogyasztó a király!” A bezárkózó, az önellátást eszményítő, vidékies Magyarországon viszont nincs ügyfél, ott szívességi-kölcsönösségi szolgáltatásnyújtás van. A „gyéren lakott” települések fogyasztóinak kereslete gyenge, az ismétlésen alapuló begyakorlás, az azonos minőséget kínáló, szaporább munkát kikényszerítő tömegigény, így a fogyasztóért vívott verseny ki sem alakul. Hiányoznak az önállóságnak, a szabadságnak nemcsak az eszmei, de a gyakorlati alapjai is. Az önellátás, a bezárkózás nemcsak kényszer, hanem eszményített rendszerré is válik. Márpedig tudjuk, hogy egy család, egy település, egy ország önellátó csak hülyeségből és elnyomásból lehet. Az önellátás korlátozza a munkamegosztást, a választékot, a kis sorozatú termelés miatt nincs alapja se a költségcsökkentésnek, se a termelékenyebb megoldások kialakulásának. Az önellátás a hiány melegágya, a hiány pedig a korrupcióé. A diktatúrák mindig önellátáspártiak, hiszen nem bírják a versenyt, és hiánygazdálkodás esetén nincs hiány besúgásból, a meghunyászkodásból, elnyomó erőszakból. Ezekből az önellátó rendszerek sosem fogynak ki, amire a legjobb példa Kuba vagy Észak-Korea. Az önellátás ugyanakkor minden percben megszüli a maga tolvajait. „Addig marad fenn a szocializmus, amíg van mit ellopni!” – Margaret Thatchernek ezt a híres mondását érdemes kiegészíteni azzal, hogy addig marad fenn a kis- és nagykirályok uralma, amíg az önellátás, bezárkózás, önámítás gazdasági-pénzügyi rendszere szét nem rohad. Ez hosszú, évtizedes folyamat, hiszen a kevesek jólétéhez éppen elég a polgárok rosszléte, javaik újraosztása.

A sajtószabadság korlátozása csak néhány száz értelmiségiben vált ki elemi tiltakozást, de ha újra divatba jön a Coca-Cola helyett a Sztár Kóla, a Levi's farmer helyett a Trapper kertésznadrág, a banán és a narancs pedig majd csak karácsonykor lesz kapható, az már éppen elég, hogy a Bastille-t romboló indulat kirobbanjon. Nem véletlen, hogy János bácsi puha diktatúrája se merte magát az önellátás töretlen hívének vallani – bár igény volt rá –, csak szelíden próbálkozott ezzel. A mostani elsötétült abszolutizmusban is csak kísérletezni fognak ezzel, de a lényegét: a jól ellenőrizhető provinciát, a nagyváros-ellenességet, a bezárkózást, az idegengyűlöletet minden eszközzel erősítik.

Aki arra számít, hogy nem választásokon lehet megbuktatni a vezéri önkényuralom rendszerét, annak azt is számításba kell vennie, hogy lassan elapad a rendszer összetartó cementje is, a rendszer urai által folytatott szervezett, nagyipari lopásnak meg a még rosszabbtól rettegő néma többség által folytatott lopikálásnak a tárgya, a bővülő jövedelem. Nincsenek tömegesen kopasztható polgárok, akiknek a szorgalmára, jövedelmére, vagyonára alapozottan töretlenül fenntartható lenne akár az Or-bánság urainak, akár a kisstílű vazallusoknak a jövedelemhez, vagyonhoz juttatása. A hadra fogható munkavállalók száma – a kitántorgó százezrek és a demográfiai apály miatt – rövid és hosszú távon is csökken. Ezért az ellopható jövedelem létrejöttének egyik forrása, a munkaerő fogytán, a másik forrása, a gyorsuló termelékenység a tulajdonbiztonság totális leromlása miatt inkább stagnál. A termelékenység javulásához vezető beruházásokról sem mondhatunk túl sok jót. Ha nem érkezne az uniós pénz, a gazdasági növekedés negatív lenne. Hiába válik egyre nagyobb birtokok urává a gázszerelő, minden csővezeték lordjává a biciklis természetjáró, újabb minisztériumi al- és főosztályok harcának stratégájává a polgármester egykori táskahordozója, lassan a mások kifosztásának, kisemmizésének a jogát oszthatják csak el egymás között.

Magyarország nem Putyin birodalma, ahol az olaj és a gáz eladásából származó bevételeket lehet megcsapolni. Itt a Vezér és politikai családja ebédjét nem olajjal, hanem a szegények zsírjával főzik. Ha már a szegények zsírja nem elég, akkor bizony a középosztály is soványodni fog, és akkor egyre nagyobb és jobban fizetett erőszakszervezet kell, ami újabb szalonnarétegek kihasítását teszi szükségessé az éhes disznóként makkal álmodó középosztály hátából. Ha pedig a jóléti állam rosszléti állammá történő átalakítása nem elég, akkor marad a külföldiek megsarcolása, de ez sem lesz könnyű, hiszen az unióba befizetők Nyugat-Európája egyre nagyobb arányban fogja pénzét a menekültkérdés kezelésére költeni. Akinek a várakozásai szerint nem a választásokra kell készülni, az kezdheti megkeményíteni, kérgesíteni a szívét is. Gyereke vagy unokája képe helyett a nappalijában majd a Vezér arca mosolyog. Ha lesz még nappali...