Múlt hétvégén otthon voltam Egerben, s huszonöt év óta először újra láttam a rossz Orgovánt. Az érsekkerti sétányon ült egy padon, élénken magyarázott valakinek, villogott a szeme. Gyerekkorom mitikus figurája volt ő, az iskola rossza, akit borzongva emlegettünk mi, konformista kis hülyék, akik iskolánk szigorú rendjéből vezettük le a sajátunkat, míg a rossz Orgován éppen fordítva gondolta: neki megvolt a saját rendje, azon az egyéni bázison állva a hatalom parancsain csak röhögött, s a tömegbe semmilyen áron nem volt hajlandó beállni.
Gyerek voltam, s borzadtam tőle, mert hanyag volt, nem tanult, feleselt, késett, ha meg is jött, ellógott hamar. Éreztük, hogy nem fogja sokra vinni. Kétes népszerűség volt az övé, mert titkon irigyeltük a szabadságát, ugyanakkor megvetettük érte, hogy nem áll be közénk. Mintha magát a tömeget minősítette volna, s nem őt, a rosszat, hogy a tömeg vonzására nem tartott igényt. Nem vegyült közénk. Holott erre nem volt különösebb oka.
Egyszer majdnem együtt jártunk dzsúdóra, de ő csak az első edzésre jött el, mert amikor megtudta, hogy a tatamiszőnyegre lépve mindig meg kell hajolni, a rossz Orgován nagyot nyerített, s elment. Mit hajladozzak én egy szőnyeg előtt? Valami ilyesmit kérdezett, s röhögve hagyta ott az egész ámult truppot.
