Most már viszont nagyobb rendszerbe illeszthető a rocktámogatás, sőt, nyilván nyílnak további lehetőségek, határ a csillagos ég; én nem lepődnék meg az Állami Hanglemezgyártó Vállalat újraindításán sem, persze most Állami MP3-streamelő Startup lenne, a Központi Babzsákellátóból és a Nemzeti Csócsóasztal-kereskedelmi Alaptól szerezné be a felszereléseit, és nevezné a Neotont a Yamaha fesztiválra, ahová majd kiutazik Lázár János titokban Rogán Antallal.
Nyolcvanegy szelleme mégsem ebből a kétségtelenül meghatározó jelentőségű állami rockügyi fejleményből pattant nekem elő, hanem a Rockmozgalmi Emlékműből. Hérics Nándor szobrászművész Bíró Mihály híres népszavás kalapácsos munkásának kezébe (a kalapács helyett/mellé) egy neongitárt adott, fölállította a RaM Colosseumban, és ennyi. Óriási poén lett volna ’81-ben, de ma nem tudok vele mit kezdeni. Főleg nem úgy, hogy ott áll mellette Tarlós, és avat.
Tarlós mellett nincs irónia. Nem él meg. És ott áll Benkő az Omegából, egy Old Boys meg egy Nevada-gitáros, ősz hajjal, pezsgővel. Nincs ebben semmi poén. Inkább szomorú. Maga a rockmozgalom is mintha komolyan lenne gondolva ebben az összefüggésben.
Talán, ha Nagy Feró adta volna át. A rockmozgalmiság az ő ironikus-önironikus-komcsifricskázó találmánya volt annak idején, 80–81-ben. Az eredeti Beatrice feloszlása előtti utolsó, legizgalmasabb korszakának egyik legjobb dala az Üzenetek II./Rockmozgalmi dal.
A Rice ekkorra már kezdte elhagyni a hagyományos bluesos-rockos vonalat, egyre bátrabb, egyre eredetibb zenét játszott, punkos őrületekkel, ironikus dzsesszbetétekkel. A koncertek is inkább a kabaré és a perfomansz műfajok között lebegtek, mintsem böcsületes csápolós rockbulik lettek volna. (Azok is voltak, de nem csak azok.) Feró, a főnök, szarkasztikus, álcinikus konferanszié, Miklóska a mindennel egyetértő szakszervezeti bizalmi, és Waszlavik, a dinamikus újító, aki minden koncerten megmutatta a magyar rockzene válságából kivezető utat.
Mégis hálás vagyok most Tarlósnak, és ennek a furcsa, kényelmetlen szobornak. A Rockmozgalmi dal miatt megtaláltam a Beatrice tavaly kiadott Betiltott dalok 2. című 81 számos, az 1981-es koncerteken készült felvételekből összeállított albumát. Ugyanezek a felvételek (vagy legalábbis egy részük) voltak meg nekem annak idején egy kilencvenperces, króm-dioxidos, nyúzott Polimeren.
Európa szvit, Szőke punklány, Itt a tavasz, Elkapott a gépszíj és a többi. Közelebb már a későbbi ős-Bikini hangzásához, mint a Motorizált nemzedék vagy a Térden állva hagyományos rockjához. Csodálatos, vicces, lüktető őrület, a humora még él, mar, a zenéje is eredetibb és bátrabb, mint amit azóta több generáció összesen produkált. Kivételes pillanata a magyar rockzenének.
Nem is kellett hozzá állami támogatás.
