A Fidesz uralta médiatér és a különböző okokból gyenge ellenzék részben természetesen magyarázatul szolgálhat. Ám akad még egy fontos ok, amely miatt ez sikerülhetett: a Fidesz terve a nemzeti tőkésosztály megteremtésére. Ennek a politikának a mellékhatásai vezettek a Fidesz megerősödéséhez a korábbi ciklus második felében. A terveiket valójában soha nem is titkolták.
Matolcsy már 2009-ben elmondta egy interjúban, hogy „az államnak érdeke, hogy megerősödjön a magyar tulajdonú pénzintézeti bankszektor”, s azt is mondta, „meg kell teremteni a párhuzamos nagy- és kiskereskedelmi hálózatot, magyar tulajdonú kiskereskedelmi hálózatot, meg kell erősíteni a magyar tulajdont.” Orbán Viktor is elárulta azt a szándékát ugyanez idő tájt, hogy „az új gazdasági rendszerben a pénzintézeteknek legalább az ötven százaléka magyarországi központtal kell, hogy rendelkezzen”.
A nemzeti tőkésosztály megteremtésének módja a Fidesz szerint a külföldi nagytőkének a szolgáltató és a pénzügyi szektorból való kiszorítása (az ipari szektorba éppen ellenkezőleg: példátlanul magas közvetlen támogatásokkal csábítják a külföldi nagytőkét). Ennek eddig kedvező mellékhatásai voltak a lakosság zsebére: a hatósági áras lakossági energiapiacon az árak csökkentésével távozásra lehetett bírni a szereplőket. Az árcsökkentés, a „rezsicsökkentés” néppárti arculatot varázsolt a Fideszre, nemkülönben a bankrendszerre helyezett nyomás, amely végső soron megint csak a külföldi szereplők kiszorítását és a magyar bankok és a takarékszövetkezetek helyzetbe hozását célozza.
Messziről, hunyorítva csakugyan úgy tűnhet, hogy a kormány az „emberek” pártjára állt a külföldi nagytőke, a bankok ellenében, márpedig sokan követik messziről, hunyorítva a közéletet, mivel sajnos nincs többre idejük.
Joggal elmondható egyébként, hogy a multinacionális cégek transzferárazási technikák használatával valóban szeretik kivonni magukat a közteherviselés alól (az OECD akciópogramot indított, hogy visszaszorítsa ezt a – fejlett országok költségvetéseit is egyre inkább sújtó –jelenséget), ám úgy tűnik, nem ez a kormány igazi baja velük, mivel olykor eleve offshore céget léptetnének állami segédlettel a helyükre.
Hogy a Fidesz néppárti arculata törékeny lehet, erre mutattak rá a közelmúlt eseményei. A gyors népszerűségcsökkenés részben összefügg a korrupciós botrányokkal, de aligha magyarázza teljesen. A lakosság olyan nagy dózisban kapta eddig is az ilyen típusú botrányokat, hogy eléggé hozzászokott, s annyira nem zavarja a korrupció, ha egyébként úgy tűnik, jó irányba mennek a dolgok.
A hirtelen hangulatromlás mögött fura módon legnagyobb részt nincs más, mint a már említett igény a nemzeti tőkésosztály megteremtésére. Ám míg egy hatósági áras piacon árcsökkentésekkel elérhető a külföldi tőke kiszorítása, s még népszerűségi nyereséget is hoz („rezsicsökkentés”), addig más piacokon ezt nehezen kalibrálható büntető- és különadókkal lehet elérni – ami azonban már népszerűtlen lehet, hiszen az átterhelődhet a fogyasztókra. Ne feledjük, hogy az unió tagjai vagyunk, tehát olyan jogszabály nem hozható, ami a tulajdonos nemzetisége szerint különbözteti meg a vállalkozásokat. Így nem is feltétlenül annyira egyszerű a kívánt hatású jogszabályokat megalkotni.
Mint azt Mellár Tamás közgazdász felvetette, az internetadó célja a telekom szektorban tevékenykedő multik távozásra bírása lehetett, és a helyükbe nyomakodás egy magyar, esetleg állami szolgáltatóval. Erre az internetadó eredeti, maximált összeg nélküli változatában alkalmas is lett volna, ez egyszerűen csődbe vitte volna a szolgáltatókat, nem lett volna gazdasági értelme folytatni a tevékenységüket.
A külföldi tőke kiszorítása a nem exportőr szektorokból napirenden marad ebben a ciklusban is – a kiskereskedelem és a dohányipar van most terítéken, kérdés, végleg lemondanak-e a telekom szektorról –, ez már kevésbé segíthet fenntartani a néppárti arculatot, mivel nem hatósági áras piacokról van szó. Nem lesz kedvező mellékhatás. Az esetleges áremelkedések a napi fogyasztási cikkeknél növelhetik az elégedetlenséget, de kétséges, hogy ezek olyan élénk tiltakozásokat váltanak ki, mint az internetadó jól kommunikálható ügye. Ez ugyanis messze nem látszik majd annyira egyértelműen, mint amennyire tisztán látszott a csökkenés a „rezsi” esetében. Ezért nem valószínű, hogy az Orbán-rendszer ebbe bukna bele. A rendszernek nem ez a támadható pontja.
Az Orbán-rendszer ideológusa, Tellér Gyula maga is utal arra Nagyvilág-beli tanulmányában, amelyből néhány gondolat a tusnádfürdői beszédbe is átkerült, hogy az erőforrások átcsoportosítása a szegények és módosak között (a tehetség és teljesítmény felkarolása Tellér szóhasználata szerint) a legtámadhatóbb része az új rendszernek. Tellér szerint a nyolcmillió választópolgárból ötmillió érintett közvetlenül az állami újraelosztással, ide sorol mindenkit, aki nem a versenyszférában dolgozik, és láthatóan ezt a tömeget tekinti a Fideszre nézve a veszélyesnek.
Szó nincs arról, hogy el kellene fogadni Tellér és Orbán torz világlátását, a versenyszféra dolgozóinak szembeállítását a közszféra dolgozóival és inaktívakkal. Bár Orbán szeretné magát a gazdaságilag aktívak képviselőjének hinni (emlékezhetünk arra a kiszivárgott Orbán-beszédre, amelyben magát az aktívak, Horn Gyulát az inaktívak szövetségeseként jelenítette meg), valójában az egykulcsos adórendszer az aktívak többségét rosszabb jövedelmi helyzetbe hozta. A rendszer kárvallottjai igazából sokkal többen vannak, mint ötmillióan. Érdekes azonban, hogy még Orbán főideológusa is úgy látja, a társadalom többsége nem a rendszer természetes szövetségese. S abban biztosan igaza van, hogy a rendszer legtámadhatóbb pontja a források elvonása a szegényebbektől a magasabb jövedelműek (a „tehetségesek”) felé.
Senki nem tudhatja biztosan, hogy a már említett forrásáramoltatás a társadalom többségétől a felső közép-, illetve felső osztály felé – ebben a ciklusban a szociális rendszer leépítése, az oktatás visszafejlesztése van soron – tudatosítható-e a lakosság széles tömegeiben. Azt sem tudjuk ma, a ciklus végén a Fidesz el tudja-e hitetni magáról néhány népszerűnek szánt intézkedéssel –ilyen lesz valószínűleg az szja további csökkentése –, hogy a nép pártja, és nem pusztán a nemzeti nagytőkéé.
Mégis a kormány embertelen szociál- és foglalkoztatáspolitikájának bírálata és az alternatív ajánlat bemutatása az ellenzék igazi esélye. Az ellenzék nagyobb része azonban aligha okult az előző ciklus tapasztalataiból, és valószínűleg nem állja meg, hogy a rendszer embertelen szociális, oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási politikájának ostorozására (és a saját alternatíva bemutatására) való összpontosítás helyett inkább védelmére keljen a multinacionális nagyvállalatoknak. Az ellenzék tiltakozásával könnyen belecsúszhat a „hazaáruló komprádor elit” nem túl hálás szerepébe, amelyet a Fidesz minden bizonnyal próbál majd rásütni. Nem ígér túl sok jót a jövőre nézve, hogy a Jobbik ezt a csapdát biztosan elkerüli.
A szerző újságíró
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
