Hosszú játszmákra kell felkészülniük keleten és délen, a mediterrán frontokon. Ha helyre akarják állítani az egyensúlyi helyzetet, és akarják, akkor tartós intézményi megoldásokat kell kiépíteniük és fenntartaniuk.
A mediterrán fronton
Amerika és az európai nagyhatalmak tisztában vannak azzal, hogy az iraki háború, majd ezt követően az „arab tavasz”, a szíriai, líbiai és az újabb iraki háborúk kirobbantásáért súlyosan felelősek, ők billentették meg az érzékeny vallási, etnikai és diktatórikus rendszerekbe szervezett egyensúlyokat. Az ISIS fegyvereseit éppúgy ők fegyverezték fel, mint a líbiai polgárháború harcosait. Az újkori népvándorlást, a tömeges menekülthullámot legalább felerészben a nyugati hatalmak beavatkozásai okozták.
És most egyre türelmetlenebbül keresik a korábban demokratizálásra és emberi jogok terjesztésére hivatkozó nagyhatalmak, hogy civil vagy katonai autokrata állam fékezze meg a kirobbant szenvedélyeket, állítsa meg a hadakozókat és a menekülteket. Volt már ilyen: az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek közepéig tartó arab demokratikus, felszabadító mozgalmak és államok fokról fokra kemény diktatúrákká váltak. Részben belső, de legalább annyira külső okokból: a szovjet–amerikai hidegháborús játszmában mindkét félnek erős diktatúrákra és nem gyenge demokráciákra volt szükségük.
Dél-Európa kettősen is frontvonalba került.
Egyrészt a 2008-as válság megmutatta, hogy gazdasági versenyképessége, teljesítménye nem javítja, de rontja Európa versenyképességét a világméretű versenyben. Északnyugat-Európa számára nem előny, hanem teher. Hasonlatos ez a felismerés ahhoz, mint amikor az amerikai Észak államai rájöttek, hogy a Dél konföderációja csak bajt hoz rájuk. Ugyan mit kezdjünk a görög Idahóval? Ha engedünk, ránk szakad Alabama, Arkansas és a többiek.
Ugyanakkor a mediterrán Dél-Európa, Európa lágy alteste ki van szolgáltatva az arab és fekete-afrikai menekülthullámoknak, ahogy az amerikai Dél a mexikói és karibi hullámnak. A hagyományos pártrendszer megroppant Portugáliától Spanyolországig, Itáliától Görögországig, a régi pártok már, az újak még nem tudnak kormányozni. Elbillent a hatalmi egyensúly a központi és a helyi hatalmak, a régi politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitek – a kaszt, az örök felsők – és a sértett, kizárt új tömegtársadalom és annak feltörekvő elitjei között.
Tartós megoldást kell találni, amely egyszerre oldja meg a periféria és a periféria perifériájának ügyét. A dél-európai társadalmak önerőből képtelenek gazdaságaik növekedésének beindítására és nemzet-államaik tekintélyi válságának megoldására: új európai szerepük kitalálására és kialakítására. Északnyugat-Európa,
Berlin és Párizs, Brüsszel és Helsinki már, Washington még nem akar indító lökést adni
(Pekingnek és Moszkvának nincs rájuk szükségük).
Az európai lökéshez meg kellene reformálni az EMU intézményi szerkezetét, felül kellene vizsgálni a hibás maastrichti kritériumokat, és ezzel egy időben ki kellene alakítani Északnyugat-Európa és Délkelet-Európa új munkamegosztását, kiegyenlítve az északiak fizetési mérlegtöbbletét és a déliek hiányát. Máskülönben marad a diktatórikus út, ahogy az Egyesült Államok az 1960-as években egymás után erősítette meg a dél-európai diktatúrákat, a Salazar utáni Portugáliától a gazdaságilag reformált francoista Spanyolországig, a görög ezredesek uralmától a török tábornokok uralmáig.
A keleti fronton
Az orosz–ukrán „furcsa háború” Amerika és Oroszország hosszú játszmájává vált. Amerika az ukrán hadsereg Debalcevónál elszenvedett vereségéből megértette, hogy a katonai győzelem lehetetlen, így nemcsak a Krímről, de a két keleti tartományról is le kell mondani. Oroszország felfogta, hogy nemhogy Ukrajna egészét, de „Novorossziját” sem szerezheti meg. Ettől kezdve gazdasági és energetikai, politikai és kommunikációs állóháború vette kezdetét.
Nem hidegháború, mert Amerika, a nyugati világ számára Oroszország nem világméretű ellenfél.
A frontvonal a Baltikumtól Törökországig húzódik. Az amerikai cél Oroszország cordon sanitaire-rel, vagyis ellenséges államokkal történő körbefogása, amelyek lehetetlenné teszik az orosz befolyást Európa centrumára. Oroszország pedig mindent megtesz, hogy kitörjön a gyűrűből, ugyanezeket az országokat maga mellé állítsa, és Európát belsőleg megossza. Előállt az 1921–1939 közötti szovjet–orosz helyzet: Oroszország helyi hatalomként be van zárva.
Ukrajnát elkezdte elveszíteni 1991-ben, majd folytatta 2004-ben, és tartósan elvesztette 2014-ben. Ha fenntartja a permanens háborút, akkor csak arra van esélye, hogy együtt omoljon össze Ukrajnával. Ha visszavonul és a Putyin–Kudrin elnök-miniszterelnök páros újra pallói szerződést köt, mint Lenin a németekkel, akkor kitörhet a bekerítésből. Ukrajnában teljes erővel folyik a politikai elit és tér homogenizációja.
A kiválasztott oligarcha, Porosenko központosítja az elnöki hatalmat az elnöki párton, a titkosszolgálatokon és a hadseregen keresztül, a többi oligarchával és régiós tartományurakkal szemben. A Putyin-modellt valósítja meg ukrán változatban, amerikai segítséggel. Az „új kisantant” két kulcsországa Románia és Lengyelország, Kelet-Európa két katonai „nagyhatalma”. A királyi Románia és Pilsudski, illetve az ezredesek Lengyelországa a legkevésbé sem volt demokrácia, viszont alkalmas volt katonai ütközőállamnak. Az elmúlt év őszén, Klaus Iohannis elnökké választásával megkezdődött Románia átalakítása. Az államelnök, Basescu korábbi hatalmi pillérjére és az amerikai erőre építve a korrupcióellenes ügyészségen és a titkosszolgálatokon keresztül elindította a korrupt és megosztott politikai osztály felszámolását.
A román társadalom, amely az 1989 utáni 25 évben nem érzi vágyai teljesülését, őszinte örömmel ünnepli a tekintélyelvű fordulatot.
A porosz Lengyelország és az orosz Lengyelország, a nagyvárosok és a kisvárosok/falvak, a gazdagodó felső tized és a szegényedő alsó harmad között növekvő egyenlőtlenséget nehezen viselő lengyelek, akik az elfáradt és korrupt jobbközép kormányt nehezen viselik, egy Amerika-barát, német- és oroszellenes új Lengyelország felépítésében reménykednek. Ez hozza vissza a Kaczynski-pártot és egy tekintélyi rendszert.
A mind a mediterrán, mind a keleti fronton zavart keltő, oroszbarát, Erdogan-féle tekintélyelvű török államot az utolsó választásokon sikerült megroppantani, kormányzásképtelenné tenni és semlegesíteni. A török hosszú játszmasorozat most döntetlenre áll, de az utóbbi játszmák az ellenzék növekvő erejét és dinamikáját mutatják. A világ- és az európai politikában csekély jelentőségű, tekintélyelvű Magyarország orbáni rendszere ugyancsak megroppant 2014 őszén. Az egy központú és vezérelvű hatalom egy időben veszítette el erős oligarcháit és médiáját, választói és vezetői kohéziós erejét.
Folyamatos az összeütközés a központi hatalom különböző szereplői, a központi és a helyi hatalom között. De nem alakult ki politikai, gazdasági és szellemi ellensúly, aminek következtében a rendcsináló nagyhatalmak a megroggyant autokrácia és a lehetséges káosz közül az autokráciát, a döntés helyett a nem döntés döntését választják.
Ha Amerika távol marad, ki véd meg bennünket az oroszoktól és önmagunktól, saját barbárságunktól? De Amerika csak tekintélyelvű módon tudja megfegyelmezni ezt a vidéket, mert választásainkból és az elmúlt huszonöt év tapasztalataiból levonta a következtetést: se elitjeink, se tömegeink nem demokraták.
És mi, Nyugat-, Európa- és demokráciabarát kisebbség még csak cáfolni se tudjuk őket: mi se látunk sehol demokratikus eliteket, és egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy szabad választásokon társadalmaink ne ilyen vagy olyan diktatúrát választanának. Visszajutunk a régi dilemmához: itt nem diktatúra és demokrácia, hanem durva és barbár diktatúra, illetve kifinomult és felvilágosult diktatúra között választhatsz! Köszönöm szépen.
Kezdjük hát elölről a kört, akár 1981–82-ben: egy liberalizmussal leöntött diktatúrában éltünk, amelyet kegyetlen diktatúrák vettek körül. Ezt a kádári, liberális autokráciát akartuk gazdaságilag, politikailag és szellemileg megreformálni. Egy diktatúrához szokott népet igyekeztünk az önállóság és a szabadság felé vezetni. A történelmi véletlen meghozta a rendszerváltást.
Teremthettünk nyugati típusú, demokratikusabb, jogállami intézményeket. A nép megtapasztalhatta a szabadság, az egyenlőség és testvériség valamennyi előnyét és hátrányát: vannak szabadok és szabadabbak, egyenlők és egyenlőbbek, mostoha- és vértestvérek.
Ez a nemzet, amely a vér nélküli rendszerváltásban és a folyamatos átalakulásban a legjobb oldalát mutatta, hosszú idő után először tanult meg önállóan dönteni és döntéseiért felelősséget vállalni. A vállalkozás az ezredfordulón elbukott, és eljött hanyatlásunk kora: ismét egy korrupt és akarnok politikai osztály dönt fölöttünk és helyettünk. Sikerült föléleszteni a nemzet sötét, önző, sértett oldalát. Ebben a hanyatlásban nem maradt más számunkra, mint hogy hűek maradjunk azokhoz az értékekhez, amelyeket az akkori Magyarország és az akkori, minket befogadó Európa megtestesített, és megtegyünk mindent, hogy a jövő Magyarországa és Európája ismét hű legyen hozzájuk.
