A rabszolgaság alaprajza

Álltunk az elhagyott ház előtt, és a panaszosból ömlött a szó: egy éve meghalt a felesége, és az asszony első házasságából származó lány nem nyugszik bele az örökségébe, többet akar, jelesül ezt a házat itt, amihez pedig neki semmi köze, ez a ház ugyanis az ő fiukat illeti majd, mármint az elhalt asszonnyal közös gyermeket. Izzott benne a düh. Ezt a gazemberséget. Ez a ház nem azé a hitvány nőé lesz, hanem az ő fiuké, erről ő kezeskedik. Ő majd minden fórumhoz elmegy. Nem hagyja annyiban. Őt nem fogja átverni ez a lotyó.

Így fortyogott, miközben én a házat néztem, az elhagyott, lelakott, megroggyant épületet, s arra gondoltam, ennyit nem is ér. Egyszerű és ronda kockaház, igénytelen gang, a hézagokban gazzal fölvert, zsebkendőnyi betonudvar, hátul rozzant kocsibeálló. S ez a szegény ember még a végén szívbajt kap miatta. Pedig nem olyan nehéz egy házról lemondani.

Erről történetesen sokat tudok, mert egyszer visszaadtam egy lakótelepi lakás kulcsát, hiszen kígyót-békát kiáltottak rám a végrendeletileg jogszerűen kizárt rokonok miatta. Megvádoltak mindennel, ami embertelen, s citáltak bíróságra igaztalanul. Ennyit nem ért. Vigyétek a lakást, kígyók és gazemberek, akik megvádoltatok egy ártatlan embert, erre jutottam, s a kulcsot visszaadtam: úgysem fogtok nyugodtan aludni többé soha.

De annak a férfinak ezzel nem hozakodtam elő, s nem is akaródzott a házba bemennem, mert már tudtam, ebből nem lesz riport. Húztam az időt, gondolkodtam, milyen szófordulattal köszönjek el, s közben a szemét néztem, s megpillantottam benne a rabszolgaság jegyét: láttam, hogy ez az ember a saját peres ügyének szolgája lesz örökre. Sokan vannak ilyenek, s mindegy nekik, hogy nyernek-e vagy veszítenek – emberi létük egyetlen látszata, hogy perképesek.

Álltunk hosszan az elhagyott ház előtt. Azt mondta, menjünk be, megmutatja a belsőséget, így fogalmazott, pedig akkor már ismertem a házát belül is, a szemében volt az alaprajza.