A demokrácia minőségét a hatékony választói szelekció szavatolja. Ha egy politikusról kiderül, hogy nem becsületes és nem is hozzáértő, akkor a polgárok nem választják meg. Ha a választók rendre kiszelektálják az ilyen politikusokat, mintegy „megtisztítják” a politika szféráját. Sőt az alkalmatlanok kisöprésével a politika minősége azért is javul, mert fokozatosan csak hozzáértő és becsületes embereknek éri meg a politikusi hivatást választani.
De mi történik, ha egyre több polgár véli úgy, hogy minden politikus becstelen és hozzá nem értő – pártállásra való tekintet nélkül. Amikor valamely területen efféle sommás vélemény fogalmazódik meg, az negatív módon változtatja meg az érintettek viselkedését. Egy szemléletes hasonlattal élve: ha egyre több lány véli úgy, hogy minden férfi egyforma – megbízhatatlan, és csak azt akarja –, akkor ő is ennek megfelelően kezeli őket. Ezzel még inkább terjed a bizalmatlanság, és egyre inkább leromlik a férfi-nő viszony általános minősége. Nincs ez másként a politikában sem.
A politikussá válást két tényező befolyásolja: lehetősége van-e bárkinek – a jó (becsületes, hozzáértő) és a rossz (korrumpálható, demagóg) egyénnek is – politikussá válnia, és kifizetődő-e a politikusi pálya? Ez utóbbit döntően a politika művelése során megszerezhető jövedelem határozza meg (beleértve a kiegészítő jövedelemforrásokhoz való hozzáférést is). Ha így magas jövedelem érhető el, akkor szinte ellenállhatatlan a politikusi pálya vonzása. Éppen ez teszi nélkülözhetetlenné a választói szelekció működtetését. Ha ugyanis nem működik a minőség szerinti szelekció, akkor – a politika Gresham-törvénye miatt – a rossz politikusok szükségszerűen kiszorítják a jókat! Egy idő múlva azután a társadalom arra ébred: a politika feldúsul korrupt és nem hozzáértő személyekkel, míg a becsületesek és rátermettek otthagyják azt.
Az a vélekedés, hogy a politikusok mind korrumpálhatók és hozzá nem értők – afféle önbeteljesítő jóslatként –, éppen a választó érdekeivel ellentétes következményekre vezet. Ilyenkor a választó feladhatja, hogy a megbízhatóság szempontjából is értékelje a politikust. Így – mint a magyar helyzet is mutatja – a pártok inkább arra játszanak rá, hogy jelöltjük a legalkalmasabb „kijáróember”. A minőségi (kontra)szelekciót tehát nem a választó, hanem a párt vezetője végzi el. A dolgok lényegénél fogva tehát a politikussá válás lehetőségét és sikerességét a párt vezetőjéhez vagy a pártelithez való lojalitás dönti el. Innentől kezdve annak, aki politikai pályára lép, tisztában kell lennie azzal, hogy nem azt kérik számon rajta, hozzáértően és becsületesen látja-e el a hivatalát, hanem azt, hogy kitart-e mindenáron és minden körülmények között a vezér mellett. A pártok pedig hallgatólag tudomásul veszik, hogy a választók minőség szerinti szelekciója fokozatosan visszaszorul.
Jól jelzi ezt a Fidesz – különös kettősséget mutató – kommunikációja. Egyrészt fő ideológusuk, Lánczi András a korrupciót olyan szisztémaként hirdeti, amely egy politikai elképzelés végrehajtására szolgál! Másrészt Kósa Lajos Tusnádfürdőn azzal dicsekszik, hogy a Fidesz rendszerszinten felszámolta a korrupciót. Mindeközben – a Medián felmérése szerint – az emberek kétharmada nagyon korruptnak látja a kormánypártot, és a Transparency International Corruption Percetion Indexe is a korrupciós helyzet folyamatos romlását jelzi. A kormánypárt ennek ellenére semmit nem tesz a tömegével előbukkanó esetek kivizsgálására, hanem hallgatólagosan hagyja terjedni azt a véleményt, hogy „minden politikus korrupt”. A politika „piszkos” voltát hirdető nézetek terjedése pedig – mint írtuk – önbeteljesítő jóslatként működik. Az eredetileg viszonylag kevesek félelmét tükröző véleményt egyre több ember érzi valóságos fenyegetésnek. Majd – ki beletörődően, ki átkozódva – kezdték ezt tényként elfogadni. És egyszer csak a kevesek rémálma a többség át nem gondolt véleményévé válik, amely megmásíthatatlan sorscsapásként tör rá a társadalomra. Ha tehát beleivódik a közvéleménybe, hogy a politikusok korruptak és tehetségtelenek, akkor gyakorlatilag leválthatatlanok lesznek. Az emberek nem fordulnak ellenük a szabad választásokon, mert úgyis minek. Ilyen közvélekedés esetén értelmes és becsületes ember nem is választja a politikusi pályát. Ezzel azután végleg átengedik a minőségi szelekciót a politikai pártoknak, ahol a lojalitás a döntő. A korrupt és tehetségtelen emberek elözönlik a politikát, ahol a gyenge jellemre és a szolgalelkűségre magas jutalom vár.
Te jó isten! De hiszen ezzel a konklúzióval szándékom ellenére én is az önbeteljesítő jóslatot erősítem!
A szerző közgazdász
