A hazánkba települt multik itteni leányvállalatai a magyar exportképességet ugrásszerűen javították. Az importhoz szükséges deviza árfolyamának kiszámítható alakulása és a szigorú pénzpolitika pedig fokozatosan csökkentette a kereskedelmi mérleg hiányát, míg a csillapíthatatlannak látszó költségvetési hiány kilengéseit fokozatosan mérsékelte, hogy hazánk csak akkor juthatott hozzá uniós tagországként az unió pénzéhez, ha vállalta, hogy igyekszik fegyelmezett gazdaságpolitikát folytatni. A pénzéhség és az import csillapításához, a költségvetési gazdálkodás megfegyelmezéséhez azonban nem volt elég a józan belátás, a fegyelmezett tervezést és gazdálkodást elősegítő intézmények (pl. a 2009-ben létrehozott Költségvetési Tanács) védvonalának kiépítése, a jövedelempolitika fokozatos szigorodása.
A költségvetési hiány eszkalálódásának megfékezéséhez, sőt fokozatos leépítéséhez két dolog kellett: az uniótól származó pénz beáramlása és ugyanaz a diktatúra, ami a politikában is leépítette a fékek és ellensúlyok rendszerét és az emberi jogok garanciáit. A Vezér gazdaságpolitikai diktatúrája vaskézzel fogta vissza a neki nem tetsző kiadásokat, azokat, amelyek a szegények nyomorának enyhítését, az oktatást, az egészségügyet szolgálták. Kizárólag a számára fontos választói rétegek gyarapodását tette lehetővé, amivel elérte, hogy a költségvetés hiánya tartósan az uniós követelmények (a maastrichti kritériumok) alatt legyen. A következmény közismert, ha a szegényebbeknek nincs pénzük, akkor nem is vásárolnak, a kereslet visszaesik, a közepes jövedelműek a korábban felvett devizahitelek törlesztésére koncentrálnak, így az ő keresletük sem szárnyal, emiatt a hazai piacon a fogyasztás stagnál.
Az áru- és szolgáltatásbőség csak az import révén tartható fenn, az importból származó javak árát pedig jócskán megdrágítja a forintnak a 2008-as időszakhoz képest bekövetkezett közel 20%-os nominális leértékelődése (az euró árfolyamának 265-ről 310Ft-ra emelkedése). Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a kereskedelmi mérleg hiányát okozó lakossági importéhség a múlté. A multik leányvállalatainak robusztus exportjához, az importból származó cikkek iránti kereslet visszaeséséhez még egy tényező társult: az, hogy a vállalatok 2010 óta lényegében nem ruháznak be, így nem igénylik a külföldi technológia és alkatrészek növekvő behozatalát.
Nyakunk vékonyodása, a vállalatok tartózkodó magatartása okozza tehát, hogy hazánk fizetési mérlege – most már egészségtelen mértékben is – többletet mutat. A kereskedelmi mérleg többletéhez (ami a GDP 4-5%-a) hozzáadódnak a Nyugatra kitántorgott félmillió emberünk „viszonzatlan átutalásai", hazaküldött pénzei (a GDP 2%-a). Ezzel teljesen megfordult az ötvenéves trend, folyó fizetési mérlegünk többlete (a GDP 7-8%-a) az „egeket verdesi". Külföldi eladásainkat most már mi finanszírozzuk, hiszen a fizetési mérleg többlete – a makrogazdasági tankönyvek szerint – azt fejezi ki, hogy megtakarításainkból a hazai beruházások helyett a költségvetés mérséklődő hiányát és a nettó exportot finanszírozzuk. Furcsa helyzet ez egy, a fejlettekhez felzárkózni óhajtó, gyorsabb növekedésre vágyó, tőkeszegény országban. „Minden gyerek tudja, még a legkisebb is!" – folytathatnám Janikovszy Éva stílusában, hogy felzárkózás nem várható mástól, mint a növekvő munkakínálattól, az erőteljes beruházási tevékenységtől (úgy a technológiába, mint az emberfők kiművelésébe).
Nálunk – se egyik, se másik. Sőt...
A vállalatok megtakarítanak, és nem ruháznak be.
Paradox, unortodox, a talpáról a feje tetejére állított helyzet ez. A multik leányvállalatai olyannyira nem ruháznak be, hogy adózott nyereségük sokszor teljes összegét osztalékként kivonják az országból (ld. Audi).
Ez nem volt mindig így. Éppen fordított volt a trend a 90-es évek közepétől másfél évtizeden át. A multik a megtermelt nyereség nagyját, úgy 60-80%-át újra befektették. Nem azért teszik most ennek ellenkezőjét, hogy igazolják a Vezér és csatlósai demagóg szövegét, miszerint „a multik elviszik az itt termelt jövedelmet", hanem azért, mert tudják, hogy olyan országban, ahol súlyos kereslethiány van, nem érdemes bővíteni a termelést, hiszen nem lehet nyereséggel eladni – nem hogy a többet – a kevesebbet se.
A másik ok, hogy olyan országban, ahol a Vezér maga mondja, hogy ne arra figyeljenek, amit mond, hanem, arra, amit tesz, az adott szónak nincs becsülete. Ha a Vezér arra adta a szavát, hogy csökken a bankadó, és ez nem következik be, ha arra adta szavát, hogy most már lehiggad az adórendszer, és aztán dehogy, akkor a tőke szépen megvárja, hogy a beruházása leamortizálódjon. Azután... Azután majd meglátjuk.
Amit a Vezér és csatlósai zajosan ünnepelnek, hogy az ország külgazdasági egyensúlya szilárd, csak látszatra jó hír. Persze a Vezérnek jó hír, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez és semmihez. „Kiebrudalhatta" a valutaalapot és kiebrudalhat bárkit, aki nem ért egyet az unortodoxiával. Nincs veszély, mert a világban pénzbőség van, és a fizetési mérleg többlete miatt sem ütközik bele a finanszírozók rosszallásába vagy korlátjába. Legfeljebb késik, vagy elmarad a felminősítés. De felminősítés nélkül is pénz áll a házhoz. A látszatbőség fölényessé, elbizakodottá tesz: független önkényúrnak hiheti magát még egy ilyen pici, nyitott, sérülékeny országocska ura is, mint amilyen a mi hazánk.
A valóság persze az, hogy „... a nyakunk ment... és tovább megy össze". Olyan országban, ahol csak eszement kampányokkal lehet ideig-óráig fenntartani a keresletet (úgy, hogy egy-két év alatt lehívjuk a hét évre szánt uniós pénzeket, olyan csokot adunk, hogy – a néhány kivételezettől eltekintve – a hirdetésre szánt masszív büdzsé adja a másikat), ott a fizetési mérleg többlete éppen arra utal, hogy le vagyunk gatyásodva, és a visszaesés a kódolt. Jól látszik, hogy nem a magas kamatok fogták vissza eddig sem a vállalati beruházásokat, hiszen azok, akik a termelésüket külföldön el tudják adni, képesek voltak külföldi bankoktól devizában, alacsony kamat mellett is hitelt felvenni. Ráadásul a mesterségesen meggyengített forint miatt az exportőrök extra nyereséget érnek el, nem véletlen, hogy hosszú idő után az elmúlt két évben a munkaegység költsége (unit labour cost) csökken. Nem szóltam arról, hogy – elsősorban az energiaárak: az olaj- és gázár harmadik éve tartó világpiaci összeomlása miatt – a cserearányaink is kivételesen jól alakulnak.
Mindent egybevéve a vállalatok tartózkodóak, nem ruháznak be, pedig az exportőröknek extra nyereségük van, és külföldön olcsó, alacsony kamatú hitel állt a rendelkezésükre. A valóság az, hogy a PÉNZ (a működő tőke) MEGY. ÉS NEM JÖN.
A szerző közgzdász, volt miniszter Medgyessy Péter kormányában
