galéria megtekintése

A nyaktilótól a nemzeti egységig

Kukorelly Endre tiszteletre méltó módon felveti, hogy itt az ideje a megbékélésnek és kiengesztelődésnek, a pártviszályokon való felülemelkedésnek. Bár messzemenően egyetértek az LMP volt képviselőjével, sajnos a nyugati történelem azt mutatja, hogy ez nem egyszerű és rövid folyamat. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a mai Nyugat viszonylagos politikai békéjét hosszú, sokszor évszázados politikai és eszmei harc, pártgyűlölködés előzte meg. Erre figyelmeztet a francia forradalom története, amelyet még mindig sokan hajlamosak romantikus színben látni, holott iszonyú törést jelentett a 25 milliós francia nép életében, és olyan érzelmeket kavart, amelyek csak a II. világháború után csitultak el.

Ma 224 éve, 1792. szeptember 22-én a Párizsban ülésező Konvent deklarálta a köztársaságot. A három évvel korábban kezdődött forradalom közjogi értelemben fordulóponthoz érkezett, noha ez csak a betetőzése volt annak a válságnak, amelyet XVI. Lajos és családja 1791. június 20-i ún. „szökése” indított el. A királyi família fogolyként való visszatérése Párizsba – „a monarchia halottas menete”, ahogyan egy kortárs lényeglátón megjegyezte – radikalizálta a forradalom erőit. XVI. Lajos sorsa 1791. június végétől egyre bizonytalanabbá vált. Az uralkodó által a nemzetgyűlés tagjai számára a kandallón hagyott levél világossá tette, hogy Lajos kevesellte a jogokat, amelyeket a törvényhozók engedélyeztek számára. Nem kívánt pusztán marionettkirály lenni, akit a nemzetgyűlés arra rángat, amerre akar, és ezért egy határ menti erődítménybe kívánt utazni, távol a zűrzavaros és a pártgyűlölködés szelleme által megfertőzött fővárostól. A párizsi nép nagy többsége elhitte a Gironde és a Jakobinus Klub újságjai által felnagyított hírt, miszerint a király szökni akart az országból.

 

1791 előtt a köztársaság híveinek tábora csekély volt Franciaországban. Bár a francia értelmiség és a polgárság egy része rokonszenvvel tekintett az Atlanti-óceán túlpartján épülő amerikai köztársaságra, senki nem gondolta komolyan, hogy egy olyan nagyterületű és gazdag államban, mint Franciaország, a köztársaság ideális államforma lehet. A felvilágosodás gondolkodói, mindenekelőtt Montesquieu és Rou­sseau úgy vélték, hogy az antik mintájú respublika a kisterületű, kicsiny népességű és természeti erőforrásokban szegényebb államok számára kívánatos és lehetséges, ott, ahol a népesség vallása, szokásai és ízlése egységes, és a luxusjavak szerepe korlátozott, ezért a megtermelésük és elosztásuk nem vet fel problémákat. Az alkotmányos monarchista Lafayette­ márkitól, Mirabeau-tól és az elfeledett Baillytől, Párizs főpolgármesterétől a girondista Brissot-n át a jakobinus Robespierre-ig el sem tudták képzelni a francia nép életét királyság nélkül. Illetve talán elképzelni még képesek voltak, de a franciák köztársaságát 1791 előtt nem tartották sem kívánatos, sem okos dolognak, hiszen akkor mi fogná össze a hatalmas országot, amely túlságosan nagy, túlságosan erős, túlságosan gazdag és túlságosan elkényelmesedett ahhoz, hogy Svájc vagy Velence mintáját kövesse. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a felsoroltak, Lafayette és Mirabeau kivételével, a köztársaság alatt pusztultak el, a nyaktiló pengéjétől.)

A király de facto fogságba vetése mindent megváltoztatott. A girondisták és a jakobinusok egymással versengve sulykolták a köztársasági és nacionalista propagandát, és ezen a téren eleinte, a közhiedelemmel ellentétben a girondisták voltak a radikálisabbak. Ők erőltették a forradalom exportját, „keresztes hadjáratot” hirdetve a külföld ellen, és ezzel kiprovokálták a Habsburg Birodalom és Poroszország katonai akcióját Franciaország ellen. Később a külföldi támadásért is Lajost okolták, elfeledve, hogy Franciaország kormánya üzent hadat a külföldnek, és nem fordítva. A Tuileriák 1792. augusztus 10-i ostroma után a királyi család immár ténylegesen fogollyá vált. 1793. január 21-én a volt király, immár „Capet Lajos polgártárs” feje lehullott.

A köztársaság tehát vérben született meg. Az új államforma a nemzet nagy részének nem jelentett semmit. A párizsi nép nagy része továbbra is elégedetlenkedett, a kézművesek és bérmunkások szociális követelésekkel léptek fel (pl. az árak és bérek központi szabályozását követelték), amelyek már túlmentek a polgárság forradalmán. A parasztság és a vidéki nemesség ellenforradalmi felkeléseket robbantott ki hatvan megyében, amelyek közül a breton huhogók, azaz a choua­nok ellenállása egészen 1815-ig elhúzódott. Ezeket a felkeléseket a republikánus történetírás hajlamos volt leegyszerűsítve reakciósnak tekinteni, elfedve a lényeget, hogy a mozgalmat vezető vidéki nemesek és papok nem 1789-et tagadták, hanem 1792-t. Nem az ancien régime (a forradalom előtti rend) visszaállításáért, hanem az alkotmányos monarchiáért fogtak fegyvert. Továbbá az igazi vallásszabadságért (hiszen a köztársaság barbár támadást intézett a katolikus egyház és a hívők vallásos érzése ellen is)! Vendée, Anjou, Bre­tagne és Provence parasztjai 1793-ig csupán a vállukat vonogatták, de amikor a forradalom kinyújtotta a karját, hogy lerombolja utolsó védő-óvó intézményüket, az egyházat, akkor kaszára-kapára kaptak és kitűzték a fehér Bourbon-lobogót.

A köztársaság forradalmi terrorja a peremvidékeken felért egy véres nemzetállam-építéssel. A breton, az okcitán, német ajkú elzászi, a korzikai, a baszk és az addig a pápa fősége alá tartozó avignoni paraszt és kézműves, ha akarta, ha nem, engedelmességgel tartozott a „Nemzetnek” mint legfőbb szuverénnek, és cserében osztozott a francia polgárt megillető jogokban. Ám a „fran­ciásítás” folyamata elhúzódott a XX. századig, és csak a vasút, a laicizált oktatás meg az első világháború volt képes egységes francia nemzettudatot kovácsolni. De az olyan szeparatista szervezetek, mint a Breton Forradalmi Hadsereg és a baszk ETA tagjai és szimpatizánsai ma is elődjükként tekintenek a vendée-i királypárti felkelőkkel vállvetve harcoló breton és baszk felkelőkre (ami meglehetősen pikáns, mert a két terrorszervezet a szélsőbaloldali szubkultúrában gyökerezik, vagyis éppen abban, amely maga is a forradalom eszmei terméke. De hát a politikai rokon- és ellenszenvek világa kiszámíthatatlan!)

Az 1799-ben Bonaparte Napóleon által államcsínnyel megdöntött I. Köztársaságot még négy próbálkozás követte a történelem során (1848-ban, 1871-ben, 1946-ban, 1958-ban). Jobboldalról a monarchisták fehér zászlaja, balról a szocialisták vörös lobogója és olykor a bonapartisták császári sasos jelvénye fenyegette a trikolórt. A falusi lakosság számára a facipős, kiegyenesített kaszájú vendée-i királypárti paraszt vagy a kemencepadkán pipázó bonapartista veterán, a városi munkásságnak a pantallós, frígiai sapkás sans-cu­lotte népszerűbb figura volt, mint azok a savanyú, szürke, öltönyös-cilinderes politikusok, akik a III. Köztársaság elnöki székében és parlamentjében ültek. Valójában csak De Gaulle-nak sikerült szilárd alapra állítania a köztársaságot. A II. világháborús francia ellenállás összebékítette a trikolórt ­Jeanne d’Arc lotharingiai vörös keresztjével.

Azóta mondhatjuk, hogy a köztársaság része Franciaország identitásának. A mai Franciaország megbékélt a forradalom és a köztársaság emlékével. (Ne feledjük, ez a kettő nem ugyanaz!) A francia forradalomról szóló megemlékezések, színdarabok és játékfilmek visszhangja nem kavarja fel a politikai gyűlölet mocsarát. Senki nem gondolja, hogy tovább kellene vinni az ősök harcát. A társadalom elfogadja, hogy a múlt sokféle nézőpontból ábrázolható, és 1792-nek van republikánus, monarchista, baloldali és liberális narratívája. E tekintetben van még mit tanulnunk a franciáktól. 

A szerző politológus, történész, Méltányosság Politikaelemző Központ

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.